I want to ride my bicycle

K.N. vagyok, 26 éves, és nem tudok biciklizni.

Igen, én vagyok az egyik olyan űrlény, aki merészel úgy élni ezen a bolygón, hogy felnőtt létére nem tud biciklizni. (Azért csak az egyik, mert magamon kívül csak a szűkebb környezetemben még két ufót ismerek,  akik szintén hasonló cipőben járnak.) Komolyan mondom, amikor ez kiderül rólam, nemcsak egyszerűen ufónak kezdenek nézni, hanem ráadásul fogyatékos ufónak, abból is minimum középsúlyos fajtának (bár nem tudom, hogy marslakóék hogyan kategorizálják a fogyatékosságot). Pedig a biciklizésen kívül egy csomó mindenben jó vagyok: táncolok, futok, főzök, kreatívkodok, stb, és persze ezen kívül is képes vagyok csomó mindent megcsinálni. Ez persze teljesen lényegtelen, mivel az átlag emberi agy számára az az információ, hogy valaki nem tud biciklizni, egyszerűen feldolgozhatatlan. Ennyi erővel én meg azt kérdezhetném: mi az, hogy valaki nem tud ritmusra lépni vagy egy órát egyhuzamban futni? Jézusom... Vagy: hogyhogy nem tudnak felnőtt nők (és persze azért férfiak is) főzni? Vagy esetleg: mi olyan bonyolult a gyöngyfűzésben? És a kérdéseket estig folytathatnám. Nekem ezek a dolgok teljesen természetesek, szóval még mindig nem értem, mi olyan marha furcsa azon, hogy én nem tudok biciklizni.

Igen, a témának aktualitása van. Hétvégén voltunk egy kedves barátunknál Villányban, a Vörösborfesztiválon. Nagyon jó volt amúgy, szombaton jó sok bort végigkóstoltunk, ettünk, ittunk, jót mulattunk. Másnap felmerült, hogy menjünk el biciklizni. Nagyszerű, már csak ez hiányzott, megint lebuktam, hogy marslakó vagyok! Hiába a sok alapozó, nem tudom álcázni magam: E.T. gyalog vagy busszal szokott "go home" és sajna nem tudni biciklizni. A kezdeti ledöbbenés után kedves barátunk (a továbbiakban KB) eltökélte, hogy ő most engem meg fog tanítani bringázni. Nagyon lelkes volt, a rendelkezésemre bocsájtott egy bicajt, miközben pumpáltunk, azon lelkendezett, hogy "jajj, de jó, majd akkor megyünk biciklitúrára", én meg rángattam vissza a földre, hogy "jajj, hát én most csak úgy tanulgatnék egy kicsit és ne rugaszkodjunk el ennyire a valóságtól", de ő továbbra lelkendezett, hogy "jajj, de jó lesz", én meg továbbra is próbáltam a reális  lehetőségeket ecsetelni, hogy " jajj, de nem lesz ez ilyen jó". Így folytattunk hosszasan csehovi párbeszédet. KB elvitt engem először egy parkolóba, ahol a borfesztivál miatt sajnos nagy volt a mozgás, így ott érdemben nem tudtam haladni. KB-ban egyébként egy pom-pom lány veszett el, minden egyenesen gurult centiméter után lelkesítő üdvrivalgásban tört ki. Komolyan mondom, hogy ő a pozitív megerősítés megtestesülése.

Annyit tudni kell azért a biciklis pályafutásomról, hogy természetesen próbálkoztam én gyerekkoromban, a nagypapám minden nyáron meg akart tanítani biciklizni, különböző bevált módszereket alkalmazott (pótkerék, fogja hátul, stb.), de valahogy egyik sem használt. És ahogy egyre nagyobb lettem, egyre cikibb lett az egész, és egyre kevésbé volt kedvem az utcán égetni magamat. (Nem igazán kedves és nem igazán építő jellegű visszajelzéseket már akkor is kaptam. Éljen az emberi jóindulat!) Később az egyik barátnőm vett kezelésbe, ott mondjuk egész sokat fejlődtem, az utcájukban (igen rövid utcácska) már sikerült végigmennem egyenesen (mondjuk a kis szaros 6 éves szomszédja ott száguldozott fölényesen mellettem föl-alá és közben azért ő is kóstolgatott, iszonyat pofátlan kölyök volt, komolyan). Voltak még kósza próbálkozásaim itt-ott, és egyenesen nagyjából tudok is menni, ha gyakorlok, de nem tudom uralni a biciklit és nem tudom irányítani. Szóval egy gyalogost például simán elcsapnék, meg asszem nagy eséllyel kenődnék fel valami autóra.

No, visszatérve KB tanfolyamára. Mivel a parkolóban nem lehetett érdemben gyakorolni, átvitt egy kieső utcába, ahol nincs forgalom és nincs megbotránkozásveszély. Épp hogy elkezdtem tekerni (KB továbbra is pom-pomozott), a hátam mögött megjelent egy középkorú pasi meg a családja és állítólag viccesen (biztos az én humorérzékemmel van baj) elkezdett fricskázni: "na, sok volt a bor?" meg "ilyen korán már nem tud egyenesen menni?". Én az illedelmes kussolást választottam, mert legszívesebben elküldtem volna a jó büdös k. anyjába, KB-t viszont nem akartam leégetni, hátha valami helyi ember. Úgy látszik a szájharapdálásom hátulról is látszott, mert elkezdte a pasi, hogy "jajajj, most mindjárt szídják az anyámat". Én továbbra is befogtam, mert tényleg nagyon meleg éghajlatra küldtem volna, az meg nem túl nőies. És amúgy nem, az egész nem volt vicces, mert igenis bántó volt, nekem pl. eszembe sem jutott volna ilyesmi, hogy egy vadidegennek, akit nem ismerek és nem tudok róla semmit, elkezdjek akármibármiért beszólogatni. Szóval szavak nélkül is érzékelte, hogy menjen az anyjába, de miután elment, a bennem levő feszkó előtört és szégyen ide, szégyen oda, én elpityeredtem. Bár most, hogy ezt írom, nem gondolom, hogy nekem kéne emiatt szégyellnem magam, inkább talán annak akit ennyire nem tanítottak meg viselkedni. El tudom képzelni, hogy pl. hogy nevelheti a gyerekeit. Vajon azokat is minden szir-szarért kigúnyolja? De persze ez elfogadott, a bunkósággal semmi baj, azt megszoktuk, bezzeg azt, hogy valaki nem tud biciklizni és éppen tanulgatna, na az óriási hiba, vegyük el minden lelkesedését! És ilyen hülyékkel meg egyszerűen nem vagyok hajlandó szóba állni sem, mert olyan hülyék, hogy a saját szarságain, meg az orrukon nem látnak túl. És amúgy meg szerintem mindenkinek vannak gyenge pontjai, ami miatt (még ha nem is tűnik egy külső szemlélő számára olyan nagy dolognak) eltörik a mécses. Tegye fel a kezét, akinek nincs ilyen!

Szóval kedvetlenül hazatoltuk a bringákat, biztos úgy néztem ki, mint akinek épp eltolták a biciklijét, pedig nem is, mert én magam toltam. KB pedig megértő volt és már nem kampányolt egy közeljövőbeni biciklitúra mellett.

Ez volt biciklitudatlanságom igaz története. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de az enyém.
A nagymamám (akire egyébként egy csomó mindenben hasonlítok) 33 évesen tanult meg. Talán még nincs veszve minden...