Van az úgy, hogy amikor már jó dolgodban nem tudod, mit csinálj, akkor elkezdesz ingereket gyártani magadnak. Az ex-problémakör tipikusan ilyen álproblémahalmaz. Elmesélem legutóbbi esetemet. (Nem tudom, hogy ez most bármilyen módon kapcsolódik-e a teliholdhoz.)
T.-vel este elmentünk bevásárolni, mondta, hogy ő most úgy enne ilyen paradicsomos, tejfölös, tonhalas tésztát. Én ilyet sosem csináltam neki, de gondoltam elindult a kreatív, egyszerű és nagyszerű, gasztronómia felé (túlhaladva a lidlis bagettet, a tojásrántottát ésa melegszendvicset), van konkrét kívánsága, hát jó legyen az, bár én tejfölt biztos nem tennék rá. Otthon tanakodunk, hogyan is csináljuk pontosan, nem is értettem, mire ez a nagy precizitás egy sitty-sutty összedobom kajához, mire kiderült, hogy ő már evett ilyet. Na, akkor elkezdett rémleni, hogy ki készíthetett neki ilyet... Elég hisztis tudok lenni ezen a téren, tehát már ettől elment az étvágyam. Majd egyszer csak elhagyta a száját a lehető legkegyetlenebb mondat, ami csak férfi szájából elhangozhat: "Ez a kedvenc kajám!" Konkrétan sokkot kaptam, elborította a lila köd az agyamat, hogy most azért komolyan, igaz, hogy nem vagyok kényszeres háziasszony, de igyekszem mindig főzni neki valami finomat (állítólag nem is teszem rosszul), jó rendmániás sem vagyok, de azért be lehet jönni hozzánk, erre ezt, ezt a mondatot kapom! Azt éreztem, hogy ezzel megsemmisíti az összes eddigi ételt és a vele járó -amúgy nem terhes- fáradságot, amit eddig készítettem neki. Hogy az semmi, meg lehet enni, mert kaja, de nem nagy szám, bezzeg ez a tészta!
Pause: Egy kis szösszenet a háziasszonyságomhoz... Úgy volt, hogy T. szombaton valamikor délután-este felé megérkezik, mert szombat reggel ér haza a melóból, alszik, aztán lejön hozzám. Én kis takaros háziasszonyként gondoltam, megfőzök, aztán rendet rakok, meg kitakarítok, majd magamat is kicsinosítom. Már szinte kész volt a kaja, épp nekiláttam a mosogatásnak, a konyha egyébként szaladt, meg a lakás többi része is, amikor fél 1 körül megérkezett T. Megörültem neki, jól meglepett, hirtelen nem is értettem, hogy került ide ilyen hamar, én csatakos voltam, meg lepukkant, majd kiderült, hogy nem csak ő érkezett meg, hanem az anyukájáék is. Na, itt kezdett leszakadni a bőr a képemről, banyeg tök káosz volt, én meg ott állok fakanállal a kezemben egy szemétkupac közepén (ez volt akkor a lakás), hogy ööö, izééé, csókolom, épp most főztem meg, amúgy meg nem vagyok mindig ilyen rendetlen ám... (T. amúgy egyszer valóban hívott aznap, de én sajnos nem hallottam, meg ő sem erőltette a dolgot, így váltam az információhiány áldozatává.)
Visszatérve a csodálatos tonhalas, tejfölös, paradicsomos tésztához: úgy éreztem, egy életre elment a kedvem nemcsak konkrétan ettől a kajától, hanem az összes hozzávalójától is! Sőt, egy ideig biztos nem is főzök neki semmit, ha ez a köszönet érte! Nagy duzzogva egy szelet brownie-val (jó, lehet, hogy volt az kettő is) kivonultam a konyhából (fészbukozni) és jól meg voltam sértődve. T. érzékelte, hogy ez most egy nagyon kegyetlen mondat volt, úgyhogy elkezdte menteni a menthetőt és egy komoly tettre szánta el magát. T. kulcstartója egy maci, egy kis cuki, félszeg, szeretni való, ámbár egy ősellenség ex-től (ez engem minősít) származó maci. És maci vesztére származásának körülményei ismertek számomra. Ezért én már rég kipécézte macit és gyűlöltem őt! (Igen, papíron már rég elmúltam 3 éves....) Ezt többször is T. tudtára adtam, ámbár inkább viccesen, igazából azért nem mentem volna Dunának maci miatt. T. mindig viccelődött, hogy majd lecseréli, ha veszek neki egy másik kulcstartót (amúgy varrni akartam egyet neki). Szóval a nagy tésztadráma kellős közepén hősies tettre szánta el magát miattam és ezzel igazán bizonyította, hogy mit jelentek neki. Leszedte macit a kulcscsomójáról és egy határozott mozdulattal a szemetesbe taszította. Szegény párának vége, miattam kivégezte, meglehetősen csúnya és szánalmas halált halt, hősinek egyáltalán nem mondhatót. Béke poraira... És T., mivel amúgy nagyon okos (megügyesmegaranyos),ezzel kivégezte az ex-ekkel kapcsolatos hisztimet is. Én még ugyan elkezdtem duzzogni, hogy márpedig én ebből nem eszem, és márpedig akkor sem eszem, erre ő.... a lehető legszeretetteljesebben rámrivallt, hogy: " Márpedig ideülsz és akkor is eszel ebből, mert ezt neked is csináltam és különben is, a kedvedért kidobtam a macit!" Hát... elszégyelltem magam, mint egy ovis, aki rájött, hogy rossz fát tett a tűzre... nincs mit tenni, igaza volt (már megint), megettük ketten a tésztát (finom volt ám amúgy...), futtattunk egy utolsó "mizavarazexedben" kört (fényképek, mindenféle hétköznapi tárgyak és a kimúlt maci), aztán rájöttem, hogy ennek nincs az égvilágon semmi értelme... Kísértetek csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük, Most értettem meg (éljen, ennek is eljött az ideje), hogy nincsenek ex-kísértetek, csak ha hagyom, hogy legyenek.
Ő most nekem főzte a tésztát, nem másnak. Jó pasi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése