Önuralom gyakorlat 1.
Münchenbe mentünk az Oktoberfestre (= csomó sör + wurst) T.-vel, ismerősökkel és az ismerősök ismerőseivel. T. előre vészmadárkodott, hogy jajj, milyen rossz lesz majd, hogy ott mindig másokhoz kell alkalmazkodni (mert ő szeret a saját feje után menni) és ez számára a világvégével egyenértékű. Én csitítgattam, hogy nyugi-nyugi, jó lesz majd, én eddig gyakorlatilag csak társasággal utaztam, mindig tudtunk alkalmazkodni egymáshoz, majd neked is sikerül, meg legfeljebb elleszünk kettecskén. Hát, mondanom sem kell, hogy megint igaza lett (komolyan, nem igaz, hogy nem unja). Azt ugyanis nem kombináltam bele, hogy én összeszokott társasággal, vagyis a táncegyüttessel szoktam utazni, tehát ismerjük egymás nyűgjét, baját, lábszagát. A Münchenbe tartó utazóközönség néhány tagjának igénye volt az Allianz Aréna megtekintésére. Be kell vallanom, hogy nem vagyok nagy focirajongó és T. sem az. A lelkesebbje alig várta, hogy megérkezzünk, mi meg nem nem voltunk lelkesek egyáltalán ugye. Jó, mindegy, körbenézünk, kibírjuk, azt jó idő, megyünk tovább. De.... nem. Ugyanis akaratunkon kívül egy idegenvezetésen vettünk részt, amely során megcsodálhattuk a pályát, a lelátó különböző színű üléseit, öltöző 1, 2, 3, sokezret, a sajtószobát, parkolót, kávézót és számos hasonló, számunkra igen érdekfeszítő információt érdekfeszítő előadásmódban - mindezt nagyjából 90 percben. Nagyon nem értettük, hogy mit keresünk mi itt, azt éreztük, hogy fel tudnánk gyújtani az egész Allianz Arénát öltözőstül, különböző színű székesetül,mindenestül, hogy a sors soha többé ne sodorjon eme csodálatos focistadion meglátogatása lehetőségének még csak a közelébe sem.
(Büszke voltam T.-re, mert önmagához képest nagyon diszkréten kapott agyvérzést.)
Örökre megjegyeztük ezt a helyet magunknak.
Önuralom gyakorlat 2.
Az történt, hogy naivitásból egy amway termékbemutatóra mentem el - önszántamból. Igen-igen, tudtuk, hogy nem úszunk meg egy kis promóciózást, de ez elvileg úgy volt beharangozva, hogy pici termékbemutató és aztán színpadi smink tanácsadás (tánc miatt), mivel egy táncos ismerőse jön el, aki kozmetikus (a lánya is táncolt) és "mellesleg" emvéjezik. A nagy együttes táncoslányai (nálam lényegesen naívabb leányzók) össze is csődültünk a helyszínen, hogy új, praktikus fogásokat sajátítsunk el a szakavatottól. Már az első 10 percben éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Elkezdődött ugyanis az alattomos, "burkolt" kerítés, vagyis hosszas, mosolygós, negédes bla-bla a semmiről és így ment ez vagy fél órán keresztül. Zombivá varázsolnak már az elején, hogy esélyed se legyen gondolkodni, de én nekem erre külön receptoraim vannak, amelyek vészriadót fújnak, ha valaki sunyin be akarna férkőzni az önálló akarat-szektoromba. Villogott is pirosan az alarm felirat az agyamban, hogy "teegytermékbemutatónvagybanyeg!"Szóval a veszélyt idejében érzékeltem, csak nem volt haditervem a menekülésre. Aztán végre elkezdődött a történés. Elkezdtünk arcot mosni (igen, jól halljátok, arcot mosni), mivel ha esetleg valaki nem tudná (tehát mondjuk a férfiak vagy az ufók), csakis tiszta bőrre kezdünk el sminkelni. Hosszas hűűűha következett a bőrápolás szentháromságáról (tisztítás, tonizálás, hidratálás - mindörökké ámen), majd nagy nehezen elérkeztünk a nagyszerűen beharangozott sminktanácsadásig. Közbe kell vetnem, hogy már eddig is százszor felrobbantam, nem értettem, hogy mi a szart keresek én itt, nekem ehhez az égvilágon semmi közöm, de mégiscsak itt egy rakat ismerős, mégse duzzoghatok annyira feltűnően. (Mondjuk nem igazán tudok diszkréten duzzogni.) Szóval sminkelés címszóval másfél óra eltelte után ott tartottunk, hogy akkor alapozót választ nekünk, (kaptam valami rém olajos ragacsot), a színt sajnos nem mindenkinek tudta eltalálni, ment is így pár udvarlós, mentegetőzős kör, hogy "ööö, szerintem ez a szín sötét" (szakavatatlanul megállapítom, hogy minimum három árnyalattal), mire "neeem, csak a pulóvered tükröződik". Konkrétan azt éreztem, hogy felrobbanok, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm, úgy érzem magam, mint akit éppen mentálisan megerőszakolnak. Alapból nagyon rosszul viselem azt, amikor bármilyen módon meg akarnak győzni arról, hogy "vedd meg ezt az alsó-középkategóriás vackot, hogy jobbá váljon eddigi sivár életed és jó sok pénzem legyen belőled". (Azt is nagyon rosszul viselem, amikor a postán sorsjegyet és biztosítást akarnak rám sózni.) Szóval olyan voltam, mint egy bomba, aki mindjárt felrobban, már el is kezdett sercegni a kanóc, amikor adott egy teljesen színtelen (púderszínű) szemhéjpúdert, hogy ez nekem de jó lesz (természetesen nem látszott belőle semmi), majd ott adtam fel a játékot, amikor egy csoffadt keféjű szempillaspirálról kezdte magyarázni, hogy ennek jajj de jó a keféje. A kanóc már majdnem teljesen leégett, egy percen múlott a katasztrófa bekövetkezése, de ezt felismervén a saját magam és köz érdekeit szem előtt tartva úgy láttam a legbölcsebbnek, ha úgy ahogy vagyok, éppen csak lealapozva (a lányok tudják, hogy az ember ilyenkor úgy néz ki, mint egy frissen holt hulla) felpattanok és a leggyorsabban elhagyom a -be nem következett- tett helyszínét (itt nem vagyok röghöz = buszhoz kötve, mint Münchenben). Hazafelé mantráztam magamban, hogy de hülye vagyok, hogy én voltam olyan naív (értsd: H Ü L Y E), hogy ebbe belementem. Otthoni durrogásomra T. is csak egy "L" betűt mutatott a homlokán, hogy mégis, ugyan már mire számítottam (újabb strigula az "igaza van" kategóriában). Belecsúsztam, ez van. Az elkövetkezendő kétszáz évben biztosan nem megyek még csak olyan kontinensre sem, ahol emvéj termékbemutatót tartanak.
-----------------------------------------------
(Patetikus hangvételű tanulság: vigyázz, nehogy az életed legyen ilyen bombasztikus élmény! A türelem ebben a vonatkozásban nem erény.)
(Büszke voltam T.-re, mert önmagához képest nagyon diszkréten kapott agyvérzést.)
Örökre megjegyeztük ezt a helyet magunknak.
Önuralom gyakorlat 2.
Az történt, hogy naivitásból egy amway termékbemutatóra mentem el - önszántamból. Igen-igen, tudtuk, hogy nem úszunk meg egy kis promóciózást, de ez elvileg úgy volt beharangozva, hogy pici termékbemutató és aztán színpadi smink tanácsadás (tánc miatt), mivel egy táncos ismerőse jön el, aki kozmetikus (a lánya is táncolt) és "mellesleg" emvéjezik. A nagy együttes táncoslányai (nálam lényegesen naívabb leányzók) össze is csődültünk a helyszínen, hogy új, praktikus fogásokat sajátítsunk el a szakavatottól. Már az első 10 percben éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Elkezdődött ugyanis az alattomos, "burkolt" kerítés, vagyis hosszas, mosolygós, negédes bla-bla a semmiről és így ment ez vagy fél órán keresztül. Zombivá varázsolnak már az elején, hogy esélyed se legyen gondolkodni, de én nekem erre külön receptoraim vannak, amelyek vészriadót fújnak, ha valaki sunyin be akarna férkőzni az önálló akarat-szektoromba. Villogott is pirosan az alarm felirat az agyamban, hogy "teegytermékbemutatónvagybanyeg!"Szóval a veszélyt idejében érzékeltem, csak nem volt haditervem a menekülésre. Aztán végre elkezdődött a történés. Elkezdtünk arcot mosni (igen, jól halljátok, arcot mosni), mivel ha esetleg valaki nem tudná (tehát mondjuk a férfiak vagy az ufók), csakis tiszta bőrre kezdünk el sminkelni. Hosszas hűűűha következett a bőrápolás szentháromságáról (tisztítás, tonizálás, hidratálás - mindörökké ámen), majd nagy nehezen elérkeztünk a nagyszerűen beharangozott sminktanácsadásig. Közbe kell vetnem, hogy már eddig is százszor felrobbantam, nem értettem, hogy mi a szart keresek én itt, nekem ehhez az égvilágon semmi közöm, de mégiscsak itt egy rakat ismerős, mégse duzzoghatok annyira feltűnően. (Mondjuk nem igazán tudok diszkréten duzzogni.) Szóval sminkelés címszóval másfél óra eltelte után ott tartottunk, hogy akkor alapozót választ nekünk, (kaptam valami rém olajos ragacsot), a színt sajnos nem mindenkinek tudta eltalálni, ment is így pár udvarlós, mentegetőzős kör, hogy "ööö, szerintem ez a szín sötét" (szakavatatlanul megállapítom, hogy minimum három árnyalattal), mire "neeem, csak a pulóvered tükröződik". Konkrétan azt éreztem, hogy felrobbanok, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm, úgy érzem magam, mint akit éppen mentálisan megerőszakolnak. Alapból nagyon rosszul viselem azt, amikor bármilyen módon meg akarnak győzni arról, hogy "vedd meg ezt az alsó-középkategóriás vackot, hogy jobbá váljon eddigi sivár életed és jó sok pénzem legyen belőled". (Azt is nagyon rosszul viselem, amikor a postán sorsjegyet és biztosítást akarnak rám sózni.) Szóval olyan voltam, mint egy bomba, aki mindjárt felrobban, már el is kezdett sercegni a kanóc, amikor adott egy teljesen színtelen (púderszínű) szemhéjpúdert, hogy ez nekem de jó lesz (természetesen nem látszott belőle semmi), majd ott adtam fel a játékot, amikor egy csoffadt keféjű szempillaspirálról kezdte magyarázni, hogy ennek jajj de jó a keféje. A kanóc már majdnem teljesen leégett, egy percen múlott a katasztrófa bekövetkezése, de ezt felismervén a saját magam és köz érdekeit szem előtt tartva úgy láttam a legbölcsebbnek, ha úgy ahogy vagyok, éppen csak lealapozva (a lányok tudják, hogy az ember ilyenkor úgy néz ki, mint egy frissen holt hulla) felpattanok és a leggyorsabban elhagyom a -be nem következett- tett helyszínét (itt nem vagyok röghöz = buszhoz kötve, mint Münchenben). Hazafelé mantráztam magamban, hogy de hülye vagyok, hogy én voltam olyan naív (értsd: H Ü L Y E), hogy ebbe belementem. Otthoni durrogásomra T. is csak egy "L" betűt mutatott a homlokán, hogy mégis, ugyan már mire számítottam (újabb strigula az "igaza van" kategóriában). Belecsúsztam, ez van. Az elkövetkezendő kétszáz évben biztosan nem megyek még csak olyan kontinensre sem, ahol emvéj termékbemutatót tartanak.
-----------------------------------------------
(Patetikus hangvételű tanulság: vigyázz, nehogy az életed legyen ilyen bombasztikus élmény! A türelem ebben a vonatkozásban nem erény.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése