Nem történelem lecke. Megtörtént eset. Szinte minden nő átélte már ezt a horrorisztikus jelenetet. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!
Farkasordító hideg volt odakint, a tél utolsó hónapjában beköszöntött a zimankó, a sok réteg ruhától úgy mozogtam, mint egy begipszelt robot. El is határoztam, hogy bármi áron elérem tánc után a 9 órás kettes buszt (ami olyankor már csak félóránként jár), hogy ne kelljen Szibériát gyalog átszelnem hazáig. (Amúgy szívesen koptatom a lábaimat, csak nem mínusz tizensok fokban.) Közeledett a táncpróba vége, árgus szemekkel lestem az órát, el ne késsek (notórikus késő vagyok sajnos). A Művészeti Vezető közérdekű információk/ színes apró rovata is épp abban az utolsó lehetséges pillanatban ért véget, amikor kiviharzani készültem a teremből. Szóval nagy sietve nekiindultam, elcsíptem útközben egy másik siető Táncos Pajtáslányt, együtt loholtunk tovább, hogy megússzuk a fagyhalált. Épp megvitattuk, mennyire utáljuk ezt a hideget és legyen már nyár, amikor is egy óvatlan pillanatban, amikor a sapkámat a fülemre cibáltam vissza, a kesztyűm beleakadt a Kedvenc Fülbevalómba, amit azzal a lendülettel ki is rántottam a fülemből és tovatűnt az éjsötét parkoló aszfaltján. Megállt bennem az ütő, lepergett előttem az életem. Ez az az érzés, amit már biztosan minden lány átélt legalább egyszer életében, ez az az érzés, amit nem kívánok a legharagosabb nőtársamnak sem: "Elhagytam a kedvenc fél pár fülbevalómat!" (Amit az én
Cseresznyéslány Kinga barátnőmtől kaptam, és ami tényleg a legkihasználtabb ékszerem, amióta megvan, a többit szinte nem is hordom.)
 |
A tragédia tárgya
|
Kétségbe esetten, ingerülten fürkésztem a kivilágítatlan, teli parkolót, de nem láttam semmit. Tehetetlenségemben egyre csak azt kántáltam, hogy b*zdmeg-b*zdmeg-b*zdmeg. (Még mielőtt valaki beszól, tudom, hogy ezt a kötőszót "sz"-szel írják.) Táncos Pajtáslány rögtön mély empátiával viseltetett sanyarú sorsom iránt, mobiljával igyekezett kivilágítani a terepet. Én is előkaptam a mobilom, bénázgattam vele, közben tovább fákkoltam, de így is csak a sötétben tapogatóztunk - szó szerint. (Eszembe jutott, hogy de jól jönne most T. ex-telefonja, amin tök jó kis zseblámpa funkció van.) A helyzet kilátástalannak tűnt, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Elkapott a lelkiismeret furdalás, hogy szegény Pajtáslány itt tököl velem, mikor ő is menne mielőbb a busszal, a végén még lekési miattam és jégszobrunk fogja megörökíteni az utókor számára Kinga zsenialitását. (Az lenne a címünk, hogy a "Rózsakeresők".) Közben szintén a fagy elől menekülő Táncos Pajtásfiú is belénk botlott és jólneveltségéből fakadóan rögtön segítségére sietett a két Sherlock-nak. Együtt folytattuk tovább a nyomozást, kitartóan, görnyedve bóklásztunk fel-alá. Az ég küldte őt oda, ugyanis a az ő telefonja tudott zseblámpázni, csak úgy cikázott és akkor egyszer csak felcsillant a fény az alagút végén: meglett a fél pár rózsás fülim! Halleluja! Örömmámoromba viszont belepöfékelt a kettes, ugyanebben a pillanatban láttam meg ugyanis a buszt; azt a buszt, melyre mindhárman siettünk. Én megpróbálkoztam egy utolsó kétségbeesett sprinttel, várt is a jármű több másodpercen keresztül, jajj, mondom, hát a sofőr is emberből van egy ilyen zord téli éjszakán, milyen rendes, hogy megvár, majd amikor már a busz második ajtajánál voltam, fölényesen kigördült az öbölből. Hát nem hittem el, komolyan! Ezúttal dühös "b*zdmeg" kántálásba kezdtem. (Úgy látszik a kedves sofőrből kifagyott a jóindulat és kárörömmel fűti magát a fagyos éjszakákon.) Hárman késtük le a buszt a fülbevalóm miatt. (Mert a Kinga fülije az ilyen, az tömegeket mozgat meg a jó ügy érdekében.)
Hűséges, odaadó kincskeresőimet jelképesen megjutalmaztam egy-egy apró csokival (az igazi segítségük felbecsülhetetlen), ők vártak egy nemkettes buszt, én meg inkább gyalog hazaindultam, mert még mindig több értelme van haladás közben vacogni és talán egyszer hazaérni, mint fél órára odafagyni a megállóba. De sebaj, én boldogan dacoltam a tundrával, zsebemben a meglelt kincsemmel, lelkemet újra elárasztó nyugalommal. És most már azt is megtapasztaltam, milyen az, amikor szó szerint arcomra fagy a mosoly.
Sajnos nem minden ilyen történet végződik "happy end"-del, de itt a példa, hogy ne adjátok fel, mindig van remény! Csak kitartás, segítség, emberi jóindulat, áldozatkészség és egy zseblámpás mobil kell hozzá.
