"...mint sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is." (Széchenyi István: Hitel)
Először viccnek szántam ezt a posztot. A boltokban mászkálva időnként fel-feltűnt egy "ungarisch" felirat. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy ami ungarisch az paprikás! Gondoltam, milyen milyen egyhangú kép él itt az emberek fejében a magyar gasztronómiáról, lefotózom nektek.
Paprikás = magyar chips
Gulasch vs. Ungarisches Gulasch levespor ugyanazon gyártótól! Na, ezt magyarázza meg nekem valaki!
Gulyás fűszerkeverék: ha a paprika+bors+só+fokhagyma kombóval nehézségekbe ütköztünk volna.
Konzerves változat - volt szerencsém kipróbálni, inkább pörköltre hasonlít.
A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
Ilyet guglizva sem nagyon találtam... plusz kakukktojás: nem is paprikás!
Snack-kolbász vékonyságú debreceni
Hozzáteszem, hogy ezeket ráadásul a helyi, béna boltocskában (Treff 3000 Discount névnek örvend) lőttem.
A munkahelyemen is szokott lenni ebéd. Volt már többször gulyás leves (ungarische Gulaschsuppe), ami egyébként azt leszámítva, hogy nagyon apróra volt vágva benne minden, egész korrekt volt. És szokott lenne Ungarische Gulasch Eintopf is (Eintopf=sűrűre főzőtt egytálétel), ami viszont leginkább a gulyás, a pörkölt és bakonyi egyvelegére hasonlít, mert sűrű ugyan, de mégsem annyira, ennek ellenére lapos (!) tányéron kell tálalni (merthogy ez nem leves szerintük), valamint gombát is tartalmaz. Ízre egész nem rossz, leszámtítva a kevés és édeskés paprikát. (Update: kiderült, hogy a konyhán az egyik szakács magyar!)
És itt érkeztünk el a lényeghez: először viccesnek gondoltam, hogy milyen hülye szereotípia ez a magyar konyháról, hogy akármibármit paprikával eszünk. Miközben az utóbbi hetekben kóros kolbászhiány tört rám, valamint mókásnak találom, hogy itt 50 g-os (értsd: ugyanakkora mint bármelyik fűszer) kiszerelésben lehet csak fűszerpaprikát kapni.
Szóval, ha valaki valaha felénk járna: a belépő két szál kolbász és kilós kiszerelésű, lehetőleg piacos nénitől vásárolt, szép piros színű fűszerpaprika.
(Megint darálós, semmi extra poszt következik. Előrevetítem, hogy híve vagyok az érzelmek megélésének.)
Igen, tudom, hogy ez kicsit hülyén hangzik, hiszen nem Ázsiában élek, hanem csak itt, EU-n belül, Németországban. Mégis mikor a gugliba beírtam, hogy depresszió+külföld (merthogy kb. ezt érzem), akkor ezt dobta ki. Utánaolvasgatva rájöttem, hogy nekem bizony ilyenem van: egy igazi, saját kis kultúrsokkocskám. Merthogy a kultúrsokk nem csak annyit jelent, hogy hűdeidegen a kultúra, hanem azt az idegenség érzetet, amit a legapróbb hétköznapi dolgok során tapasztalható. És fontosnak tartom ezt leírni, mert valahogy erről kevés szó esik. Mert nem honvágyam van, hanem az itteni komfortérzetem nem alakult még ki, ami nagyon nem ugyanaz. A téma rövid és tömör összefoglalása a Határátkelő blogon itt olvasható.
A szakaszokat kiragadva, a fenti cikkből idézve:
1. "Nászút vagy mézeshetek" szakasz
A választott országban minden izgalmasnak, érdekesnek, egzotikusnak tűnik, a megérkezéssel együttjáró izgalom rányomja a bélyegét az első élményekre. Más a nyelv, más a földrajzi környezet, újnak és különlegesnek hatnak az ízek, az emberek érdekesek és barátságosak. Ez a szakasz tarthat néhány napig vagy akár 3 hónapig is, de van, akinél teljesen kimarad. (Például azért, mert már ismeri az országot, többször járt ott, vagyis ezen a szakaszon akár korábban is áteshetett.)
Szerintem ez nálam vagy kimaradt, vagy a kiutazás előttre datálható. A készülés szakaszában éreztem, hogy ez milyen jó lesz, mennyire európai ország lesz ez, tiszta meg szervezett lesz minden.
2. Az "alkudozás" szakasza
A kompetencia elvesztésének érzetét felerősítheti, hogy ha valaki belekerül egy másik kultúrába, akkor az idegen környezet kevésbé tekinti intelligensnek, mint amilyen valójában. Logikus, nem? Hisz olyan dolgokra is rákérdez, ami az adott kultúrában közismertnek számít. (Miután alkalmazkodott, és beilleszkedett az új környezetbe, újra intelligensebbnek ítélik.)
Sokan érzik úgy, hogy bár beszélik a nyelvet (akár felsőfokon), mégsem értenek meg mindent, és őket is gyakran félreértik. Ahhoz ugyanis, hogy tökéletesen birtokában legyünk egy nyelvnek, szükség van arra a kulturális háttérre, amibe az ott élők beleszülettek, belenőttek, és amit egy nyelviskolában vagy nyelvkönyvekből lehetetlen megtanulni. A nyelvet alacsonyabb szinten beszélők még inkább ki vannak téve ennek a hatásnak.
Az újonnan érkezőkre ráadásul rengeteg új információ zúdul. Mindet feldolgozni iszonyú fárasztó, szétválogatni (mi fontos, és mi nem) nehéz.
Mindez általában szorongást, csalódottságot vált ki, és gyakran erős vágyat (honvágyat) a megszokott világ után.
Az emberek egy részét ez nemcsak lelkileg, érzelmileg terheli meg, a szorongás gyakran fizikai tünetekben is megnyilvánul (okozhat például álmatlanságot, emésztési rendellenességeket, betegségekre való nagyobb fogékonyságot). Sokan úgy érzik, hogy az új élmények maguk alá temetik őket, magányosak, tehetetlenek, depressziósak, fájóan hiányoznak a támogató barátok, a családtagok.
Kb. itt tartok most. Nyilván nehezíti a helyzetet, hogy nem a megszokott környezetemben, nem értelmiségi emberekkel körülvéve dolgozom. Tudom, hogy ez fennhéjázósnak hat, de szerintem a hansonló szellemi színvonal, valamint a hasonló beállítottság igenis fontos a személyes kapcsolatokban. Nem, nem diplomákhoz kötötött, hogy kivel barátkozom (én sem tartom magamat akkora IQ-bajnoknak), de ha nagyon külön malmokban őrölünk, nem fogjuk megérteni egymást. Arról nem is beszélve, hogy szosziáliséknál mindig baromi nagy az empátia, meg alapvetően lazaság van. Nekem mindig olyan munkám volt, ahol nem volt csak egy jó megoldás, aminek pont az adta az érdekességét, hogy lehet így is, meg úgy is. Itt most "csak így" van. És rettenetesen idegesítő, megalázó, nemistommi, amikor pl. írásképük alapján is igen-igen egyszerűnek látszó emberek megmondják, hogy mit hogy kell. Miközben azt gondolom, hogy nemkibaszottulmindegybaszdmeg? a B-verzió is lehet helyes. (Most persze csak kiragadok, mert amúgy tényleg rém türelmesek velem.)
Lehet, hogy emiatt a szabályosság miatt is vágyom a magyar Vad-Keletre. Hogy van a szabály, de azért lehet azt kicsit úgy is... Én valahol szeretem ezt az ügyeskedő világot (a mutyizóst viszont nagyon nem!!!), itt meg minden olyan nagyon áttekinthető.
Ja, meg amit még utálok, de azt tényleg: ez az állandóan rettenetesen udvariasak vagyunk mindenkivel a felszínen: a legpiszlicsárébb helyzetben is szép napot kívánunk és vigyorgunk, mint a vadalma, és a legsemmilyenebb levél végén is baráti üdvözlettel köszönünk el (még a hivatalok is!!). Értem én, hogy ez a kultúrájuk része, de nekem ez olyan gejlnek hat. Nekem attól nem lesz csodaszép a napom, hogy az eladó kötelezően minden vevőnek, köztük nekem is ezt kívánja. Komolyan, szinte hiányoznak a durrogó-puffogó magyar pénztárosok! Durrogjon és puffogjon őszintén, ha az esik jól neki. És ne, ne nyalja ki a seggemet, ez csak egy bevásárlás, semmi több. (Amire még rájöttem: utálok kiszolgálni másokat! Utálok puncsolni, udvariaskodni és szép napot kívánni!)
A poénok meg kifejezetten hiányoznak. Tegnap pl. üdítőleg hatott rám, hogy valaki elkezdett azon poénkodni, hogy "Bitte eine Linzerschnitte" (kérek egy linzerszeretet).
3. "A ráhangolódás vagy beilleszkedés szakasza"
Az emberek beletanulnak az új ország mindennapjaiba, az élet érezhetően könnyebbé válik. Ebben az időszakban a különbségeket már inkább elfogadni igyekeznek, és nem támadni. Egyre többször látják, hogy az új nemcsak más, hanem sok esetben jobb is, az eltérő kultúra már értelmesnek és logikusnak hat, a negatív reakciók száma csökken.
Az új kultúrába való beleszokással kialakul az otthonosság érzése is. Az emberek többségének ekkorra általában már vannak közelebbi ismerősei, baráti kapcsolatai az új országban.
Nyilván egy jó kis napi kapcsolat hiányzik, tele jó kis humorral, szarkazmussal, kidühöngéssel (nekem az oldást jelent). Amikor levelekben kérdezi mindenki, hogy mi van velem, milyenek a hétköznapok, komolyan írjam azt, hogy alapvetően szar? És igen, jó, tudom, lehetne sokkal szarabb is, csak ez éppen nem vígasztal. :D
Amitől még tartok egyébként, hogy itt mondjuk szociális területen is rém naívak lesznek és én leszek a pesszimista, megbélyegző, kirekesztő, stb. (amit én csak józannak és reálisnak mondanék).
4. "A mesterszakasz"
Akik (általában több év múltán) ide eljutnak, szinte anyanyelvi szinten bírják a nyelvet, otthon érzik magukat, teljesen részt tudnak venni a külföldi ország életében, a honvágyuk megszűnik. Sok ember soha nem jut el a más kultúrába való tökéletes beilleszkedésig, nem adja fel szoros kötődését az anyanyelvéhez és ahhoz a kultúrához, amibe beleszületett. (Van, aki ezt tudatosan alakítja így, mert számára ez érték, van, aki egyszerűen képtelennek érzi magát arra, hogy a múltját feladja.).
Emiatt gyakran nevezik ezt a szakaszt a kettős kultúra (biculturalism) szakaszának is.
Epekedve várom ezt a szakaszt...
Tudom, negatív vagyok és pesszimista vagyok. De valahogy nem vonz az optimista önámítás, nálam nem működik. Nem akartam egyesével dühöngeni, kidühöngtem magam most mindenkinek.
Honvágy kategória: KOLBÁSZT AKAROK!!! Nem paprika nélküli szalámit, hanem KOLBÁSZT!!!
Alapvetően minden tiszta és rendezett. Szinte mindig le merek ülni tömegközlekedési eszközön. Vannak kissé lepukkant részek, de olyan igazán lepukkant nem nagyon. A legdurvább részek a konténerből felhúzott "menekülttáborok". (Ezek szétszórva vannak a város szélén és vidéken.)
A hivatalos ügyintézés gyors és gördülékeny. Két hét alatt mindenféle papírom és számom meglett.
Személyesen csak a helyi városházán kellett megjelenni a lakcímbejelntés miatt. Ehhez sem volt szükség semmilyen papírra. (Pont nov.1-től történt ebben változás: most már kell a tulajdonos hozzájárulása, amit egyébként teljesen jogosnak tartok).
Itt kaptam még adószámot is ("Steuer-ID"). (Az ügyintéző néni megkérdezte, hogy kint van-e már a nevem a postaládán; mondom, még nincs; erre adott egy öntapadós etikettet, hogy akkor erre majd írjam ki.)
Betegbiztosítóhoz interneten keresztül jelentkeztem be (sok biztosító között lehet választani, eltérő szolgáltatásokkal), ehhez sem kellett személyesen megjelennem, csak leveleztünk. A kártyához is neten keresztül kellett képet feltölteni. (A betegbiztosító jelent be a nyugdíjbiztosítóhoz is, ahol "Sozialversicherungsnummer"-t kapok.)
Bankot is interneten keresztül választottam (Consorsbank, csak telefonos ügyfélszolgálatuk van). Na velük még szívok kicsit, mert ez némileg meghaladja a képességeimet. Itt is mindent levélben küldtek. Egyszer kellett csak a postára bemennem, ahol azonosították, hogy én vagyok én és elküldték a banknak. Aztán levélben küldték ki a kártyáimat. Majd külön levélben a PIN-kódokat. Amikor megkaptam az első PIN-kódot, a levélen volt egy fekete csík, én meg nekiestem, hogy dejó, kaparóssorsjegy, aztán sajnos nem az volt, helyette olvashatatlanná tettem csík alatt lapuló PIN-kódot. Mrs.Bean. Telefonon kértem újat, szerencsére nem boncolgatták, hogy miért lett olvashatatlan, ezért ingyen kaptam új PIN-kódot. :) A második kártya PIN-kódja viszont tényleg kaparós volt! Kb. 10 percig bűvöltem, hogy most tényleg, tutira kaparhatom?? Ami egyébként meghaladja a képességeimet, az egy TAN-generátor nevű kis kütyü. Tranzakciók alkalmával erre kapok egy kódot, de valamit mindig elszúrok...
Telefon: SIM-kártyát is interneten keresztül rendeltem. Takarékos kis csomagom van (13 Euro havonta, korlátlan hívás, sms, 500M internet. Az más kérdés, hogy Windows-phone-ra itt kb. semmilyen app nincs... Ilyen a jólét.
A bérlet koncepció is tök jó: havi 54 Euró egy olyan bérlet, amivel Freiburg körül igen széles körben lehet közlekedni, tehát vonatra, távolsági buszra, valamint a városi tömegközlekedésre is jó. Ez átruházható, valamint vasárnap és ünnepnapokon vihetek magammal egy felnőttet és két gyereket.
A Fekete-erdő nagyon szép! Főleg most ősszel: szép színes... Freiburg is szép város, bár beleszeretni még nem sikerült (Olyan szép-szép, de uncsi...). Riegel kedves falu, csak tömegközlekedéssel kissé messze van, ismét a fél életemet utazással töltöm. Szép helyen lakunk. A felújított sörfőzde nagyon hangulatos, a lakás is nagyon szép, bár még mindig dobozokon ülünk és már kezd fájni a ... A berendezés tervezgetését már viszont elkezdtük.
Jó dolog az Amazon. Most pl. egy Tamaris cipőt rendeltem elég akciós áron.
Amit nem szeretek:
Kimondom kerek-perec: a helyi tömegközlekedés egy szar! A BKV meg király! Isten áldja a BKV-t! Igaz, hogy retkes, büdös és nem merek leülni, de létezik, jól szervezett és informatív. Németország eleve hadban áll a Google-el, így a hőn szeretett Google Maps-om tömegközlekedés része itt kb. nem létezik. Van benne némi adat, de kevés, fals és nem naprakész. (Budapesten minden egyes kis elterelést tud és annak megfelelően adja meg az útvonalat.) Az igazi probléma viszont az, hogy nincs más normális alternatívája. A DBahn és a VAG-Freiburg honlapja, információtartalma és útvonaltervezője is egy nagy rakás kaki. Életemben nem molyoltam még ennyit, hogyan jutok el A-ból B-be, pedig mindig is tömegközlekedtem és hozzá vagyok szokva, hogy új címekre kell eljutnom.
A legjobb, hogy van pl. a 14-es busz, aminek két eltérő útvonala van (no nem durván), mégis mindkettőt 14-esnek hívják? Hol ebben a logika?
Itt mindenki veszettül autóval jár, a tömegközlekedést vagy a csórók, vagy a nagyon elkötelezettek, vagy a hozzám hasonló hülyék választják. Szóval tyúk vagy tojás, nem tudom, de a tömegközlekedés nem jól szervezett.
Egy pékségben dolgozom ugye és elképesztő látni azt pazarlást, ami ott végbe megy. A nap végén maradt áru megy vissza és azt nem lehet ám hazavinni! A német paraszt német disznója hízik a süteményen és a drága kenyéren. De tényleg, sírva tudnék fakadni a látványtól...
Rettenetesen idegesít, amikor keverik Magyarországot Ukrajnával!!!! (Ungarn - Ukraine, szerintem még csak nem is hasonló...)
Hihetetlenül utálok telefonálni. A nyelvtudásom siralmas, de élőben még csak-csak. De telefonon...
A badeni nyelvjárás sem a kedvencem. Mindent S-sel mondanak ( pl. HaSt du? Ich=iS, stb..) A múltkor hallottam egy normális Hochdeutsch-ot beszélő embert és kifejezetten üdítőleg hattott rám, hogy milyen szépen beszél. Persze azért lehetne sokkal rosszabb is, pl. a bajor...
Akármennyire is úgy tűnt, az IKEA-nak egyszerűen nincs elfogadható alternatívája még itt sem. Vannak mindenféle más olcsóbb boltok, de amelett, hogy nyilván nem túl jó minőségűek, még ízléstelenek és kisszerűek is. A többi meg itt is drága. Az Ikeás bútorokban legalább látok ízlést és tervezői tudatosságot.
Amiről nem tudom eldönteni:
a kedvesség és a türelem. Mert persze szinte mindenki nagyon kedves és türelmes, de valahogy nem érzem ezt igazinak. Az a benyomásom, hogy megtanulták, mert meg kellett tanulniuk, így udvarias, polkorrekt, stb. De olyannyira, hogy ezt előszeretettel mondják is: "ha megbeszéljük, nem lesz probléma." Mindig minden "Kein Problem!", "Macht nichts!", "Nicht schlimm!", stb. De időnként azért ki-kilóg a lóláb. Persze legalább próbálnak kedvesek lenni, még az egyszerű emberek is megtanultak/ próbálnak kultúráltan viselkedni.
... biztosan nem ez. Akár egy egész nap Ferencvegyenlevegőt-tel, akár egy szokásos csütörtök délutáni show-time, vagy egy hétfő délelőtt Marcus Aureliussal és Nyihaha úrral (gondnok vagy gondnokolt? - ez itt a kérdés!). Akár egy nagy környezettanulmányos kör a nyolcban (no, azért lehetőleg galambok és egyéb állatfajták nélkül). Akár a Görög Istent csapkodni egész nap. Mondjuk csupa kapcsolattartásos ügyre azért nem cserélném el.
De az egészen biztos, hogy éljen soká a szellemi munka! (Anyámnakmármegintnigazavan, tanulnikellkislányom.) Fárasztósága ellenére épít, fejleszt és gondolkodó emberré tesz. Továbbá éljen soká a Szociális Munka! A legüberkirályabb szakma a világon - bár inkább terepen, mint papírok közt halni meg (persze, ha éhen, az megint más...). És hagyjuk a mesét a lelki megterheléssel, egy-két álmatlan éjszaka igazán belefér. A monotonitás, a bájvigyorgás, az idegen terület és a kotlátozott nyelvi kód (tökre átérzem) miatt magadat tök hülyének érzés - na, az lelkileg sokkal megterhelőbb.
Az első napról ígértem, az első hét lett belőle. Kíváncsian vártam, vajon mennyivel fog jobban tetszeni. Nos, lényegesen gyorsabban szolgálok már ki, meg tizes számkörben gyorsan összeadok számokat (fuck a hülye német számsorrend kimondásába = "háromhuszon euró ötnegyven cent"), már csak ritkán keverem össze a kávéfajtákat, valamint a lisztfajtákkal és kenyerekkel és kezdek jobb barátságot ápolni. Ellenségem viszont a sütő és a forró platnik, valamint az eszeveszett hajtás és kapkodás. Az első napokban izomlázban sohasem szenvedő lábaimban izomláz ("álló" izomra eddig még tényleg nem gyúrtam), agyam pedig nap végére elfogy. Beszélni és dolgozni egyszerre - nagy kihívás, nem is nagyon mennek még a legegyszerűbb mondatok sem... Nemhogy a szellemesebbek... Savanyú szerencsétlennek tűnök.
Eszter álma szerintem egy jól szervezett rendszerben, jó körülmények között, jól megfizetve csinálni ugyanazt a munkát, mint eddig. Amihez ért. És amit szeret.
És tényleg. Illetve nem is. Leginkább jóhiszeműséggel van kikövezve.
Amikor hirtelen egy akkora szarkupac közepén találod magad, amiről még rémálmodni sem mertél.
Amikor a soha nem volt pénzed többszörösét kellene kifizetned valakinek, csak úgy jószándékból, hiába sokszereplős a történet (szám szerint 4), amin elbukott.
Amikor pontosan pereg a szemed előtt, hogyan sikerült mindezt kijogászkodni.
Amikor a "majd írj" helyett mindenki csak kínosan hallgat - persze csak egy (az egyszereplős) álláspontra alapozva... Emberismeretlieg mindig nagyon tanulságosak az ilyen történetek.
Ez egy unintelligens, célozgatós, HP bejegyzés, tudom. De szerintem belefér, hogy legalább ilyen szinten jelezzem, kicsit összetettebb ez a történet.
Mondta T., miután egy rakat sörrel felszerelkezve hazaértünk a boltból. Vasárnapra virradó éjjel érkeztünk valójában egy trailerrel Riegelbe, szerencsére csak 20 km távolságból. Mondjuk éjszaka elég ijesztő egy tök sötét autópályán ücsörögni egy cuftig megrakott kölcsönautóban. Egy egyébként totál jószándékból felajánlott kölcsönautóban, amit én mindenféle keményvonalas, józan paraszti eszem ellenére el is fogadtam (mert én az a típus vagyok, hogy egyszer nincs bérletem és jön az ellenőr), meg sorolhatnám még aferit és fortunát, és mindenféle balszerencsét, ami összeesküdött ellenünk, a lényeg, hogy Gábornak (szerzett rokon, örök költöztetőnk) élete legszarabb utazása címén ez viszi a prímet. A rossz hírek persze csak jöttek és jöttek, a hátha csak hengerfej helyett, teljes motorgenerál lenne. Gazdasági totálkár. Egy kölcsönautóval. Mert végül is mi történhet, ugye? Anyagiakról és technikai problémákról nem többet, épp elég, hogy sokan nem alszunk miatta.
A könyvesdobozokon ücsörögve, sörözgetve azt játsszuk, hogy most érkeztünk meg. Volt már sírás-rívás, csapkodás, beletörődés, majd megint kis híján idegösszeroppanás - 4 napja cirkulálva. Ma épp kínunkban röhögünk, pedig nem vicces. Innen már csak felfelé lehet, ugye? Most jön az a rész, hogy megnyerjük a lottót, ugye? Hogy minden kezdet nehéz?
Mindezek után a két nadrágomból az egyik reggel szétrepedt a .....
Nos, az utolsó bejegyzés óta bekövetkezett a harmadik iksz, ránciam mélyültek, csinovnyik-mókuskerekem zakatolgatott a megszokott rendjében. Lett saját ottonkánk (meg persze a banké), no nem nájlon, bár panel, s ha amúgy messze is, de futni ott volt a Duna-part. Mert Békásmegyer a világ közepe!
Híreket olvasgattunk, saját bőrön is tapasztaltunk. Csak nem jött a lottónyeremény. Gazdag család, politikai pályafutás és adócsalás helyett végül a disszidálás lehetősége maradt. Na, persze én nem voltam lelkes kezdetben. Bika vagyok és harminc, kisbabás képekkel tele az üzenőfalam a fb-on, épphogy kicsinosítgattuk a panelkánkat, máris menjünk? Aztán végül csak "rá lettem szedve", hogy menjünk. És nem olyan ördögtől való dolog ám a motiválás és az alkalmazkodás. Most már kedvem is van tiszta "BKV"-val utazni. Meg lettem koreografálva, na!
Mert tudjuk, hogy T., mint talpraesett, T., mint törekvő. T., mint augusztus óta Németországban dolgozó és élő. T., mint teljesen elégedett és totálnyugodt.
T. időnként elektronyos autóval tér haza sörgyárbéli loft lakásába.
N., mint németül még csak középfokon beszélő (jó sokat is felejtő, de aztán magát összeszedő). Szegény szosziális kis hazánkban, de majd diplomahonosítás után feltörekvő német szosziális-nő, merthogy Sozialarbeiterin ugyebár. Addig is átmenetileg felcsap eladónak egy pékségben. A tudomány jelenlegi állása szerint ki kell törni a komfortzónából. Frau "Kukuszká", így mondják elsőre.
Szóval a blog újjáéled, megígéremmostmártényleg. Közérdekűnek minősülő kalandjainkat osztom meg veletek itt, most már kevésbé inkognitóban, de azért - kalauz nélkül.
