Papucshős

...avagy megérzéseinkről

Emlékeztek, visszavittem a tönkrement sátrat a Hervisbe, adtak egy cetlit, hogy levásárolhatom az árát 3 hónapon belül (hatezer). Körbenéztem már ott akkor augusztusban, de egy papucson kívül (ami még sokkal, de sokkal a sátras történés előtt nagyon megtetszett) semmi érdemlegeset nem találtam. Nem hordok ugyanis sportos cuccokat, az égvilágon semmire nincs szükségem abból a boltból. (Gondolkodtam futócipőn, de nem találtam semmi jót, viszont beszereztem vateráról egyet igen jutányos áron.) Sokszor benéztem arra jártamban (minimum harminchatszor), de továbbra sem volt semmi. Többször belebotlottam "A" papucsba, de hát azért mégiscsak túlzás hatezret adni érte! Mármint már nem kell kiadni, mert ki van adva ugye, de a tudat a lényeg. Az, hogy lenézek és megijedek, hogy jesszus, nekem egy Hatezer Forintos Papucs van a lábamon! 

Aztán beköszöntött az őszi szezon és én megpillantottam egy fitnesznacit, ami megfizethető volt (négyezer), mondom, úgysincs nekem egy rongyom se, ha éppen valami publikus mozoghatnékom támadna, ami egyébként nem szokott támadni (de sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő), akkor csak nem fogok szakadt vagy domestos-foltos mackóban rubintrépázni mások előtt. Szóval gondoltam megveszem a nacit (közben azért továbbra is kacérkodtam a Papuccsal), meg még két bájos rózsaszín kézi súlyzót és letudom végre ezt a két hónapja tartó elviselhetetlen stresszt (meg az integető izmomat)! Igen ám, de csak egy termékre lehet levásárolni (szembesültem vele a pénztárnál, pedig amúgy rá volt írva, de hát mit nekem értő olvasás) a kettőt fizet hármat vihet akció miatt. Grrrrr! Köszönöm, viszonlángos, jó-jó, majd akkor inkább legközelebb körül nézek még egyszer (harmincnyolcadjára is). Kimentem a boltból, léptem kettőt, azt banyeg, mondom, hát a fene tököl ezzel már ennyit! Úgysincs egy rendes papucsom (T. nagyon leminősítette a jelenlegit, KB pedig egyenesen fel sem vette vendégeskedésekor, mert rontja az imidzsét), visszamentem hát és megvettem végre az Hatezer Forintos Papucsot. Nem bántam meg. Tetszik, kényelmes és T. (igen magas) igényeit is kielégíti. Íme, ő az:

Igazából nem is értem, sokszor mi a fenének tökölök annyit egyszerű dolgokkal. Ez volt az első megérzésem és végül is két hónap és egy csomó elcseszett idő után hallgattam is rá. (Jobb később, mint soha...)

És igaza van T.-nek is, amiért most megvett (mellesleg egy vagyonért) egy dizájnos hangfalat . Meglátta, megszerette, azt mondja ő ezt megveszi. (Ezt ő úgy hívja, hogy "instant get".) Először nem értettem, miért olyan fontos ez neki (mert ez azért mégsem egy féláron kínált csizma), de aztán rájöttem, hogy úgyis ezen pörögne, ha nem venné meg, akkor meg minek pörögni, ha nem muszáj. Mert hogy ez Neki fontos, nem nekem. (Az viszont fontos, hogy neki fontos.)

Már a birtokában van. Tetszik neki. 

Kedves gyerekek, a mai történetünk tanulsága a következő:

Sokszor már az első pillanatban pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk (papucsot, hangfalat, életet), de nem merjük megtenni, kimondani, nem hallgatunk magunkra és elnyomjuk a belső hangot. (Ejj, de patetikus-ezoterikus vagyok mostanság. Mindjárt felcsapok müllerpéternek.) 

Rosszul szocializálódtunk.

Házi feladat: ezen változtatni!

Alaptalan instant

Sok ember képes nem csak bolognai szószhoz, vagy chilis babhoz, de krumplipüréhez és palacsintához is alapport használni. (???)

Sosem értettem minek. Nem is használok alapporokat és félkész termékeket a konyhában. Átverés. Létezik a világon rengeteg jó alapanyag, fűszer, sűrítés gyanánt pedig keményítő. Ha elolvastad valaha (nem véletlenül tanítják az értő olvasást az iskolában) az alapporok leírását, tudhatod, hogy az nem más, mint fűszer, keményítő és ízfokozó szép színes zacskóba csomagolva a hiszékenyebbek számára - egy vagyonért.  Ne hidd el, hogy kész ízeket kaphatsz csak! Főzni kell, úgy ahogy Neked ízlik, a saját örömödre. A mennyiségeket sem kell patikamérleggel kimérni, nincs ugyanis tökéletesen jó arányokat tartalmazó recept, hiszen sosem pontosan ugyanazt a fajta alapanyagot használod hozzá. Merd felülvizsgálni a mértéket, mert Te látod, hogy miből mennyi kell ahhoz, hogy szerinted jó legyen.

Az vagy, amit megeszel - szól a közismert mondás. Egyet értek.
Adj magadra: az ételed, az életed, ízesítsd Te Magad! Légy kreatív! (És éljen a világbéke!)

U.i.:
Kivételek, melyek erősíti a szabályt:
- félkészből a leveles tészta (ennyire sajnos nem vagyok lelkes)
- instantból pedig a blog

Bombasztikus élményeim

Van az úgy, hogy egyszer csak illendőségből (mert nem állsz neki örökké te egyedüliként negatívkodni , illetve még mindig gyermekien naív vagy) egy olyan helyzet kellős közepén találod magad, amihez egyrészt az égvilágon semmi közöd, másrészt nem tudod, hogyan is menekülj ki fénysebességgel belőle.

Önuralom gyakorlat 1.

Münchenbe mentünk az Oktoberfestre (= csomó sör + wurst) T.-vel, ismerősökkel és az ismerősök ismerőseivel. T. előre vészmadárkodott, hogy jajj, milyen rossz lesz majd, hogy ott mindig másokhoz kell alkalmazkodni (mert ő szeret a saját feje után menni) és ez számára a világvégével egyenértékű. Én csitítgattam, hogy nyugi-nyugi, jó lesz majd, én eddig gyakorlatilag csak társasággal utaztam, mindig tudtunk alkalmazkodni egymáshoz, majd neked is sikerül, meg legfeljebb elleszünk kettecskén. Hát, mondanom sem kell, hogy megint igaza lett (komolyan, nem igaz, hogy nem unja). Azt ugyanis nem kombináltam bele, hogy én összeszokott társasággal, vagyis a táncegyüttessel szoktam utazni, tehát ismerjük egymás nyűgjét, baját, lábszagát. A Münchenbe tartó utazóközönség néhány tagjának igénye volt az Allianz Aréna megtekintésére. Be kell vallanom, hogy nem vagyok nagy focirajongó és T. sem az. A lelkesebbje alig várta, hogy megérkezzünk, mi meg nem nem voltunk lelkesek egyáltalán ugye. Jó, mindegy, körbenézünk, kibírjuk, azt jó idő, megyünk tovább. De.... nem. Ugyanis akaratunkon kívül egy idegenvezetésen vettünk részt, amely során megcsodálhattuk a pályát, a lelátó különböző színű üléseit, öltöző 1, 2, 3, sokezret, a sajtószobát, parkolót, kávézót és számos hasonló, számunkra igen érdekfeszítő információt érdekfeszítő előadásmódban - mindezt nagyjából 90 percben. Nagyon nem értettük, hogy mit keresünk mi itt, azt éreztük, hogy fel tudnánk gyújtani az egész Allianz Arénát öltözőstül, különböző színű székesetül,mindenestül, hogy a sors soha többé ne sodorjon eme csodálatos focistadion meglátogatása lehetőségének még csak a közelébe sem.
(Büszke voltam T.-re, mert önmagához képest nagyon diszkréten kapott agyvérzést.)

Örökre megjegyeztük ezt a helyet magunknak.


Önuralom gyakorlat 2.

Az történt, hogy naivitásból egy amway termékbemutatóra mentem el - önszántamból. Igen-igen, tudtuk, hogy nem úszunk meg egy kis promóciózást, de ez elvileg úgy volt beharangozva, hogy pici termékbemutató és aztán színpadi smink tanácsadás (tánc miatt), mivel egy táncos ismerőse jön el, aki kozmetikus (a lánya is táncolt) és "mellesleg" emvéjezik. A nagy együttes táncoslányai (nálam lényegesen naívabb leányzók) össze is csődültünk a helyszínen, hogy új, praktikus fogásokat sajátítsunk el a szakavatottól. Már az első 10 percben éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Elkezdődött ugyanis az alattomos, "burkolt" kerítés, vagyis hosszas, mosolygós, negédes bla-bla a semmiről és így ment ez vagy fél órán keresztül. Zombivá varázsolnak már az elején, hogy esélyed se legyen gondolkodni, de én nekem erre külön receptoraim vannak, amelyek vészriadót fújnak, ha valaki sunyin be akarna férkőzni az önálló akarat-szektoromba. Villogott is pirosan az alarm felirat az agyamban, hogy "teegytermékbemutatónvagybanyeg!"Szóval a veszélyt idejében érzékeltem, csak nem volt haditervem a menekülésre. Aztán végre elkezdődött a történés. Elkezdtünk arcot mosni (igen, jól halljátok, arcot mosni), mivel ha esetleg valaki nem tudná (tehát mondjuk a férfiak vagy az ufók), csakis tiszta bőrre kezdünk el sminkelni. Hosszas hűűűha következett a bőrápolás szentháromságáról (tisztítás, tonizálás, hidratálás - mindörökké ámen), majd nagy nehezen elérkeztünk a nagyszerűen beharangozott sminktanácsadásig. Közbe kell vetnem, hogy már eddig is százszor felrobbantam, nem értettem, hogy mi a szart keresek én itt, nekem ehhez az égvilágon semmi közöm, de mégiscsak itt egy rakat ismerős, mégse duzzoghatok annyira feltűnően. (Mondjuk nem igazán tudok diszkréten duzzogni.) Szóval sminkelés címszóval másfél óra eltelte után ott tartottunk, hogy akkor alapozót választ nekünk, (kaptam valami rém olajos ragacsot), a színt sajnos nem mindenkinek tudta eltalálni, ment is így pár udvarlós, mentegetőzős kör, hogy "ööö, szerintem ez a szín sötét" (szakavatatlanul megállapítom, hogy minimum három árnyalattal), mire "neeem, csak a pulóvered tükröződik". Konkrétan azt éreztem, hogy felrobbanok, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm, úgy érzem magam, mint akit éppen mentálisan megerőszakolnak. Alapból nagyon rosszul viselem azt, amikor bármilyen módon meg akarnak győzni arról, hogy "vedd meg ezt az alsó-középkategóriás vackot, hogy jobbá váljon eddigi sivár életed és jó sok pénzem legyen belőled". (Azt is nagyon rosszul viselem, amikor a postán sorsjegyet és biztosítást akarnak rám sózni.) Szóval olyan voltam, mint egy bomba, aki mindjárt felrobban, már el is kezdett sercegni a kanóc, amikor adott egy teljesen színtelen (púderszínű) szemhéjpúdert, hogy ez nekem de jó lesz (természetesen nem látszott belőle semmi), majd ott adtam fel a játékot, amikor egy csoffadt keféjű szempillaspirálról kezdte magyarázni, hogy ennek jajj de jó a keféje. A kanóc már majdnem teljesen leégett, egy percen múlott a katasztrófa bekövetkezése, de ezt felismervén a saját magam és köz érdekeit szem előtt tartva úgy láttam a legbölcsebbnek, ha úgy ahogy vagyok, éppen csak lealapozva (a lányok tudják, hogy az ember ilyenkor úgy néz ki, mint egy frissen holt hulla) felpattanok és a leggyorsabban elhagyom a -be nem következett- tett helyszínét (itt nem vagyok röghöz = buszhoz kötve, mint Münchenben). Hazafelé mantráztam magamban, hogy de hülye vagyok, hogy én voltam olyan naív (értsd: H Ü L Y E), hogy ebbe belementem. Otthoni durrogásomra T. is csak egy "L" betűt mutatott a homlokán, hogy mégis, ugyan már mire számítottam (újabb strigula az "igaza van" kategóriában). Belecsúsztam, ez van. Az elkövetkezendő kétszáz évben biztosan nem megyek még csak olyan kontinensre sem, ahol emvéj termékbemutatót tartanak.



-----------------------------------------------
(Patetikus hangvételű tanulság: vigyázz, nehogy az életed legyen ilyen bombasztikus élmény! A türelem ebben a vonatkozásban nem erény.)

Sokperces

(v.ö. :http://kalauznelkuli.blogspot.com/2011/09/egyperces.html)

A nő merőben más módszerekkel vásárol, mint a férfi. Glamour-napok közeledtével időben megveszi az újságot, majd felderítő túrát végez, előre dolgozik, hogy az év egyik fő shopping hétvégéjét kisimult idegekkel és teli gardróbbal zárja. Első nap, pénteken még a nagy tömeg előtt (tehát lehetőség szerint még délelőtt, de legkésőbb kora délután) igyekszik gyorsan lecsapni a kiszemelt (már felpróbált, átgondolt, nyugtázott) darabokra. A második napon, szombaton, az okos és gyakorlott glamour-napozó lehetőleg kikerüli hasonlóan elvakult, azonban szigorúan csakis takarékossági szempontokat szem előtt tartó nőtársait (még mindig válság van, na). Kilométeres sorok, könyöklés, harc a normális méretekért. Tömegiszony garantált.

Bevallom, én idén nem voltam rafinált glamourozó, mert szombaton találkoztam a barátnőimmel, akiknek viszont csak szombaton volt lehetősége a shopping-túrára. Csiccsolina kabátra vadászott, méghozzá olyanra, ami nem kifejezetten kismama kabát, de belefér most ősszel (és egy kicsit még tavasszal) és később is kitudja használni. Ez a vállalkozás lehetetlennek bizonyult egészen addig, amíg a mi szemfüles Márisunk nem találta meg C. számára az ideális darabot. Kedves kismamánk azonban nem volt elégedett az A-vonalú, tökéletes fazonú, nem mellesleg féláron kínált kabát színével. A mi végtelenül türelmes, gyakorlatias és józan paraszti eszű Márisunk ezen a ponton igencsak ingerültté vált. A háundem kellős közepén kiosztotta Csicsolinát, amiért az már végigjárta az összes boltot, de vagy nem talált olyan szabásút, amibe belefér a hasával együtt, vagy horror árú kabátokat szúrt ki magának, erre megvan a tökéletes kabát, ő meg itt rinyál a színe miatt! (kék, piros és fekete volt belőle, tehát abszolúte kihasználható színek.) A hegyi  beszéd sem győzte meg kismamánkat, de legalább a húga vett egyet magának.

A harmadik napon (tisztára mint egy teremtéstörténet) eljövend az utolsó esélyek és lehetőségek napja. A glamour-takarékos háziasszony tesz egy utolsó (sokadik) kört (mi mindent megteszünk a spórolás miatt) és a döntéshozatal alatt álló ruhák felett ítéletet hoz. A döntés általában az "á, úgyse találok jobbat" felismerés tükrében születik, vagyis, amit ezerszer megnéztünk és nem nagyon tetszett, megbékélünk vele, tehát akár ki is hagyhattuk volna azt az ezer kört (úgy, mint ahogy azt a pasik is teszik), persze akkor meg folytonos kétség gyötörne, hogy hátha találtunk volna jobbat is (a pasiknak ilyen viszont soha, a legvadabb rémálmukban sem jutna eszükbe). Persze ez az egész genetikailag kódolt: a nők (aprólékosan) gyűjtögetnek, a férfiak meg (célratörően) vadásznak.

Az idei Glamour-napi ruhatárfrissítésem nem volt a legeredményesebb. Találtam ugyan pár praktikus alapdarabot, de semmi különleges. Talán majd a téli leárazásokkor... vagy a tavaszi Glamour-napokon! :)

u.i.: A férfi (vagyis T.) majdnem megint produkált egy "egypercest" (webshopból rendelt volna egy színben és méretben megfelelő tisza cipőt mindenféle vacillálás nélkül: meglátta, megtetszett, majdnem klikk), de jól elbizonytalanítottam. Mondjuk továbbra is kitart a választása mellett, de így legalább nem hozott elhamarkodott döntést.

Hiába, a nők már csak ilyenek.

Fuss Forrest, fuss!!

Sajnálattal tapasztalom, hogy a rossz időre való tekintettel vége a futószezonnak - számomra legalább is. Tudom, tudom, az igazán elszántakat nem tántorítja el a hideg és még télen, kabátos időben is futnak, de én akkor nem vagyok elég elszánt ezek szerint. Lehet, hogy azért majd egy-egy enyhébb napon még bepróbálkozom, de nem fűzök nagy reményeket hozzá.... És igen, olvastam futós oldalakat, hogyan kell védekezni a hideg ellen, sok réteg ruha, speckó ilyen-olyan (méregdrága) ruha, de nekem akkor sem szimpi, egyszerűen túl macerás (én meg túl lusta vagyok).

Most is itt ülök és épp endorfinhiánnyal kűzdök, de rohadtulhúdenagyon! Komolyan mindjárt felrobbanok megint, de késő van, sötét van és ennyire azért nem vagyok mégsem elszánt. És félek, ha nem teszek ez ellen, akkor  csokival fogom pótolni az endorfint, az pedig semmilyen szempontból nem vezetne jóra (meghízok, ellöttyedek, T. kiszeret belőlem, stb.)

Amúgy azt tudni kell rólam, hogy én világéletemben utáltam futni. Általánosban szinte mindig én voltam a legbénább, a 12 perc is alig ment. Szóval nem voltam sem egy maratonista, sem egy sprinter alkat. Gimiben sem szerettem meg sokkal jobban a futást. Aztán egyszer csak pár éve jött egy kattanás (időnként vannak ilyen kattanásaim, rámtör egy késztetés -mint pl. hogy vágassam le a hajam - és nem tudok szabadulni tőle) és elkezdtem futni. Aztán azóta futok - jó időben. Engem is meglep a dolog, miből lesz a cserebogár. Mondjuk most úgy osztom itt az észt, mintha legalább is egy olimpiai maratoni számot megnyertem volna. (Általában egy órát futok, tavasszal fél órával kezdtem, szóval akkora májer azért nem vagyok.)

És hogy miért is olyan jó futni? Testnek és léleknek kiváló (olcsó és hatásos), a legjobb alakformáló, és olyan jókat tudok gondolkozni közben, egy idő után pedig teljesen kikapcsolok, csak monotonul rovom a kilométereket. Az az idő, amikor csak magammal foglalkozok és nincs kitérő, nincs semmi, ami elvonja a figyelmemet. Az az idő, amikor szembe kell nézni önmagammal és az az idő, amit megérdemlek. A legjobb stresszlevezető. Bár telihold ellen még ez sem mindig használ, sőt most is mindjárt telihold lesz, vagyis amúgy is be vagyok zizzenve, plusz a futáshiányos zizzenetem, plusz T.-hiány..... háát, elég gyilkos kombináció. (Szinte megint olyan erkélyen vonyítozós állapot, de még 2  nap van teliholdig, bele sem merek gondolni, mi lesz velem szerdán. Ja, T. is szerdán jön, úgyhogy nem fog tudni megvalósulni a "külvilágtólhermetikusanelzárva-teliholdattúlélő" elméletem.) Most is gondoltam, tornázok egyet itthon mackónaciban, de egyszerűen nem megy, mert én most azzal vagyok elfoglalva, hogy futni akarooooook! (Helyette itt blogolgatok, hát tényleg sok eszem van...)


Kínjaim enyhítésére az alábbi lehetőségek merülnek fel:

1. Be kellene újítanom, valami más sporttal, amit én egymagam végzek, tehát nem kell igazodnom senkihez (az most nem fér bele, elég a tánc ilyen szempontból), lehetőleg ingyen van és hidegben is végezhető. A Rubintrépán kívül van ilyen? (Mondjuk annak a doktori díszbeszédeit nem szívesen hallgatom.) És nem, úszni nem fogok (macera, baci, stb.)

2. Győzzetek meg arról, hogy télen (ill. még ősszel is) futni jó! (Lécciléccilécciiiiiiii!)

I want to ride my bicycle

K.N. vagyok, 26 éves, és nem tudok biciklizni.

Igen, én vagyok az egyik olyan űrlény, aki merészel úgy élni ezen a bolygón, hogy felnőtt létére nem tud biciklizni. (Azért csak az egyik, mert magamon kívül csak a szűkebb környezetemben még két ufót ismerek,  akik szintén hasonló cipőben járnak.) Komolyan mondom, amikor ez kiderül rólam, nemcsak egyszerűen ufónak kezdenek nézni, hanem ráadásul fogyatékos ufónak, abból is minimum középsúlyos fajtának (bár nem tudom, hogy marslakóék hogyan kategorizálják a fogyatékosságot). Pedig a biciklizésen kívül egy csomó mindenben jó vagyok: táncolok, futok, főzök, kreatívkodok, stb, és persze ezen kívül is képes vagyok csomó mindent megcsinálni. Ez persze teljesen lényegtelen, mivel az átlag emberi agy számára az az információ, hogy valaki nem tud biciklizni, egyszerűen feldolgozhatatlan. Ennyi erővel én meg azt kérdezhetném: mi az, hogy valaki nem tud ritmusra lépni vagy egy órát egyhuzamban futni? Jézusom... Vagy: hogyhogy nem tudnak felnőtt nők (és persze azért férfiak is) főzni? Vagy esetleg: mi olyan bonyolult a gyöngyfűzésben? És a kérdéseket estig folytathatnám. Nekem ezek a dolgok teljesen természetesek, szóval még mindig nem értem, mi olyan marha furcsa azon, hogy én nem tudok biciklizni.

Igen, a témának aktualitása van. Hétvégén voltunk egy kedves barátunknál Villányban, a Vörösborfesztiválon. Nagyon jó volt amúgy, szombaton jó sok bort végigkóstoltunk, ettünk, ittunk, jót mulattunk. Másnap felmerült, hogy menjünk el biciklizni. Nagyszerű, már csak ez hiányzott, megint lebuktam, hogy marslakó vagyok! Hiába a sok alapozó, nem tudom álcázni magam: E.T. gyalog vagy busszal szokott "go home" és sajna nem tudni biciklizni. A kezdeti ledöbbenés után kedves barátunk (a továbbiakban KB) eltökélte, hogy ő most engem meg fog tanítani bringázni. Nagyon lelkes volt, a rendelkezésemre bocsájtott egy bicajt, miközben pumpáltunk, azon lelkendezett, hogy "jajj, de jó, majd akkor megyünk biciklitúrára", én meg rángattam vissza a földre, hogy "jajj, hát én most csak úgy tanulgatnék egy kicsit és ne rugaszkodjunk el ennyire a valóságtól", de ő továbbra lelkendezett, hogy "jajj, de jó lesz", én meg továbbra is próbáltam a reális  lehetőségeket ecsetelni, hogy " jajj, de nem lesz ez ilyen jó". Így folytattunk hosszasan csehovi párbeszédet. KB elvitt engem először egy parkolóba, ahol a borfesztivál miatt sajnos nagy volt a mozgás, így ott érdemben nem tudtam haladni. KB-ban egyébként egy pom-pom lány veszett el, minden egyenesen gurult centiméter után lelkesítő üdvrivalgásban tört ki. Komolyan mondom, hogy ő a pozitív megerősítés megtestesülése.

Annyit tudni kell azért a biciklis pályafutásomról, hogy természetesen próbálkoztam én gyerekkoromban, a nagypapám minden nyáron meg akart tanítani biciklizni, különböző bevált módszereket alkalmazott (pótkerék, fogja hátul, stb.), de valahogy egyik sem használt. És ahogy egyre nagyobb lettem, egyre cikibb lett az egész, és egyre kevésbé volt kedvem az utcán égetni magamat. (Nem igazán kedves és nem igazán építő jellegű visszajelzéseket már akkor is kaptam. Éljen az emberi jóindulat!) Később az egyik barátnőm vett kezelésbe, ott mondjuk egész sokat fejlődtem, az utcájukban (igen rövid utcácska) már sikerült végigmennem egyenesen (mondjuk a kis szaros 6 éves szomszédja ott száguldozott fölényesen mellettem föl-alá és közben azért ő is kóstolgatott, iszonyat pofátlan kölyök volt, komolyan). Voltak még kósza próbálkozásaim itt-ott, és egyenesen nagyjából tudok is menni, ha gyakorlok, de nem tudom uralni a biciklit és nem tudom irányítani. Szóval egy gyalogost például simán elcsapnék, meg asszem nagy eséllyel kenődnék fel valami autóra.

No, visszatérve KB tanfolyamára. Mivel a parkolóban nem lehetett érdemben gyakorolni, átvitt egy kieső utcába, ahol nincs forgalom és nincs megbotránkozásveszély. Épp hogy elkezdtem tekerni (KB továbbra is pom-pomozott), a hátam mögött megjelent egy középkorú pasi meg a családja és állítólag viccesen (biztos az én humorérzékemmel van baj) elkezdett fricskázni: "na, sok volt a bor?" meg "ilyen korán már nem tud egyenesen menni?". Én az illedelmes kussolást választottam, mert legszívesebben elküldtem volna a jó büdös k. anyjába, KB-t viszont nem akartam leégetni, hátha valami helyi ember. Úgy látszik a szájharapdálásom hátulról is látszott, mert elkezdte a pasi, hogy "jajajj, most mindjárt szídják az anyámat". Én továbbra is befogtam, mert tényleg nagyon meleg éghajlatra küldtem volna, az meg nem túl nőies. És amúgy nem, az egész nem volt vicces, mert igenis bántó volt, nekem pl. eszembe sem jutott volna ilyesmi, hogy egy vadidegennek, akit nem ismerek és nem tudok róla semmit, elkezdjek akármibármiért beszólogatni. Szóval szavak nélkül is érzékelte, hogy menjen az anyjába, de miután elment, a bennem levő feszkó előtört és szégyen ide, szégyen oda, én elpityeredtem. Bár most, hogy ezt írom, nem gondolom, hogy nekem kéne emiatt szégyellnem magam, inkább talán annak akit ennyire nem tanítottak meg viselkedni. El tudom képzelni, hogy pl. hogy nevelheti a gyerekeit. Vajon azokat is minden szir-szarért kigúnyolja? De persze ez elfogadott, a bunkósággal semmi baj, azt megszoktuk, bezzeg azt, hogy valaki nem tud biciklizni és éppen tanulgatna, na az óriási hiba, vegyük el minden lelkesedését! És ilyen hülyékkel meg egyszerűen nem vagyok hajlandó szóba állni sem, mert olyan hülyék, hogy a saját szarságain, meg az orrukon nem látnak túl. És amúgy meg szerintem mindenkinek vannak gyenge pontjai, ami miatt (még ha nem is tűnik egy külső szemlélő számára olyan nagy dolognak) eltörik a mécses. Tegye fel a kezét, akinek nincs ilyen!

Szóval kedvetlenül hazatoltuk a bringákat, biztos úgy néztem ki, mint akinek épp eltolták a biciklijét, pedig nem is, mert én magam toltam. KB pedig megértő volt és már nem kampányolt egy közeljövőbeni biciklitúra mellett.

Ez volt biciklitudatlanságom igaz története. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de az enyém.
A nagymamám (akire egyébként egy csomó mindenben hasonlítok) 33 évesen tanult meg. Talán még nincs veszve minden...

Egyszer volt, hol nem volt....

Van az úgy, hogy amikor már jó dolgodban nem tudod, mit csinálj, akkor elkezdesz ingereket gyártani magadnak. Az ex-problémakör tipikusan ilyen álproblémahalmaz. Elmesélem legutóbbi esetemet. (Nem tudom, hogy ez most bármilyen módon kapcsolódik-e a teliholdhoz.)

T.-vel este elmentünk bevásárolni, mondta, hogy ő most úgy enne ilyen paradicsomos, tejfölös, tonhalas tésztát. Én ilyet sosem csináltam neki, de gondoltam elindult a kreatív, egyszerű és nagyszerű,  gasztronómia felé (túlhaladva  a lidlis bagettet, a tojásrántottát ésa  melegszendvicset), van konkrét kívánsága, hát jó legyen az, bár én tejfölt biztos nem tennék rá. Otthon tanakodunk, hogyan is csináljuk pontosan, nem is értettem, mire ez a nagy precizitás egy sitty-sutty összedobom kajához, mire kiderült, hogy ő már evett ilyet. Na, akkor elkezdett rémleni, hogy ki készíthetett neki ilyet... Elég hisztis tudok lenni ezen a téren, tehát már ettől elment az étvágyam. Majd egyszer csak elhagyta a száját a lehető legkegyetlenebb mondat, ami csak férfi szájából elhangozhat: "Ez a kedvenc kajám!" Konkrétan sokkot kaptam, elborította a lila köd az agyamat, hogy most azért komolyan, igaz, hogy nem vagyok kényszeres háziasszony, de igyekszem mindig főzni neki valami finomat (állítólag nem is teszem rosszul), jó rendmániás sem vagyok, de azért be lehet jönni hozzánk, erre ezt, ezt a mondatot kapom! Azt éreztem, hogy ezzel megsemmisíti az összes eddigi ételt és a vele járó -amúgy nem terhes- fáradságot, amit eddig készítettem neki. Hogy az semmi, meg lehet enni, mert kaja, de nem nagy szám, bezzeg ez a tészta!

Pause: Egy kis szösszenet a háziasszonyságomhoz... Úgy volt, hogy T. szombaton valamikor délután-este felé megérkezik, mert szombat reggel ér haza a melóból, alszik, aztán lejön hozzám. Én kis takaros háziasszonyként gondoltam, megfőzök, aztán rendet rakok, meg kitakarítok, majd magamat is kicsinosítom. Már szinte kész volt a kaja, épp nekiláttam a mosogatásnak, a konyha egyébként szaladt, meg a lakás többi része is, amikor fél 1 körül megérkezett T. Megörültem neki, jól meglepett, hirtelen nem is értettem, hogy került ide ilyen hamar, én csatakos voltam, meg lepukkant, majd kiderült, hogy nem csak ő érkezett meg, hanem az anyukájáék is. Na, itt kezdett leszakadni a bőr a képemről, banyeg tök káosz volt, én meg ott állok fakanállal a kezemben egy szemétkupac közepén (ez volt akkor a lakás), hogy ööö, izééé, csókolom, épp most főztem meg, amúgy meg nem vagyok mindig ilyen rendetlen ám... (T. amúgy egyszer valóban hívott aznap, de én sajnos nem hallottam, meg ő sem erőltette a dolgot, így váltam az információhiány áldozatává.)

Visszatérve a csodálatos tonhalas, tejfölös, paradicsomos tésztához: úgy éreztem, egy életre elment a kedvem nemcsak konkrétan ettől a kajától, hanem az összes hozzávalójától is! Sőt, egy ideig biztos nem is főzök neki semmit, ha ez a köszönet érte! Nagy duzzogva egy szelet brownie-val (jó, lehet, hogy volt az kettő is) kivonultam a konyhából (fészbukozni) és jól meg voltam sértődve. T. érzékelte, hogy ez most egy nagyon kegyetlen mondat volt, úgyhogy elkezdte menteni a menthetőt és egy komoly tettre szánta el magát. T. kulcstartója egy maci, egy kis cuki, félszeg, szeretni való, ámbár egy ősellenség ex-től (ez engem minősít) származó maci. És maci vesztére származásának körülményei ismertek számomra. Ezért én már rég kipécézte macit és gyűlöltem őt! (Igen, papíron már rég elmúltam 3 éves....) Ezt többször is T. tudtára adtam, ámbár inkább viccesen, igazából azért nem mentem volna Dunának maci miatt. T. mindig viccelődött, hogy majd lecseréli, ha veszek neki egy másik kulcstartót (amúgy varrni akartam egyet neki). Szóval a nagy tésztadráma kellős közepén hősies tettre szánta el magát miattam és ezzel igazán bizonyította, hogy mit jelentek neki. Leszedte macit a kulcscsomójáról és egy határozott mozdulattal a szemetesbe taszította. Szegény párának vége, miattam kivégezte, meglehetősen csúnya és szánalmas halált halt, hősinek egyáltalán nem mondhatót. Béke poraira... És T., mivel amúgy nagyon okos (megügyesmegaranyos),ezzel kivégezte az ex-ekkel kapcsolatos hisztimet is. Én még ugyan elkezdtem duzzogni, hogy márpedig én ebből nem eszem, és márpedig akkor sem eszem, erre ő.... a lehető legszeretetteljesebben rámrivallt, hogy: " Márpedig ideülsz és akkor is eszel ebből, mert ezt neked is csináltam és különben is, a kedvedért kidobtam a macit!" Hát... elszégyelltem magam, mint egy ovis, aki rájött, hogy rossz fát tett a tűzre... nincs mit tenni, igaza volt (már megint), megettük ketten a tésztát (finom volt ám amúgy...), futtattunk egy utolsó "mizavarazexedben" kört (fényképek, mindenféle hétköznapi tárgyak és a kimúlt maci), aztán rájöttem, hogy ennek nincs az égvilágon semmi értelme... Kísértetek csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük, Most értettem meg (éljen, ennek is eljött az ideje), hogy nincsenek ex-kísértetek, csak ha hagyom, hogy legyenek.

Ő most nekem főzte a tésztát, nem másnak. Jó pasi.