Túl a racionalitáson

Háttérinformáció a sztorihoz:

Az én egyetlen T.-mről tudni kell, hogy - mint azt már többször említettem - nagyonokosügyesaranyos. Tájékozott, művelt, véleménye van, gondolkodik, mögé néz, stb. Egyetlen kategóriában esélytelen csupán a Nobel-díjra, az pedig a matematika. A számokkal ugyanis nagyon hadilábon áll. (De ettől lesz ő még imádni valóbb. Ez a szexepilje.)

Következzen hát a sztori:

T. karácsonyra kapott pár igen hasznos könyvet. Az egyikben találtam egy nagyszerű, kiskegyed-szintű tesztet, amely arra hivatott, hogy megtudjuk, hogyan szeretünk. Tudjátok, hogy olyan lángoló szerelmesen (eros), vagy barátian (storge,) vagy játékosan (ludus). (Mellékesen jegyzem meg, hogy kimaradt még néhány típus, de hát istenem, ne legyünk telhetetlenek.)  Rakat kajától szétdurranó hassal, végre 12 óra alvás után, karácsonymámorosan már csak ez a magasröptű teszt hiányzott a teljes lelki békémhez. Mondom T.-nek, gyere tesztelni (hasonló bárgyú boldogságban úszott ő is, nem tiltakozott), van 9 állítás, 5 fokozatú skálán kell értékelni, hogy mennyire értesz vele egyet (1 nagyon nem ért egyet, 5 nagyon egyetért). 

Eslő állítás: "Első látásra kötődtünk egymáshoz." Erre én egyest adtam (nagyon más élethelyzetben voltunk akkor mindketten), majd némi habozás után T. is, de abban azért egyet értettünk, hogy kezdettől fogva szimpatikusnak találtuk egymást.

A második állításra sajnos nem emlékszem (pedig biztosan annak a mondatnak is megvolt a maga mélysége, bár a magassága nem hiszem), de arra is egyest adtunk mindketten, vagyis egyáltalán nem értettünk vele egyet.

Majd (meglepő módon) ezután következett a harmadik állítás: "A párommal úgy érezzük, egymásnak lettünk teremtve."  Nagy kacéran mondom neki, most te válaszolsz elsőnek! Jajj, miért én, de eddig én mondtam előbb, de nem, de igen, jó akkor írd le külön papírra, de nincs papír, jó akkor a gépbe... Le is írta, hogy ne legyen semmi sumákság, majd én nagy ártatlan, kerek szemmel nézve mondtam a választ: 

- 5! (azaz nagyon egyetértek). Miért, te? - rebegtem pilláim alatt. Furán néz, nagyon furán, nem mond semmit. Ajajj, rosszabbat adott... -Négyes? - Nem szól... - Hármas?? 

- Mindegy, hagyjuk... - mondta.

Én ülök ott lefagyva a könyvvel a kezemben, hogy hát ez van, naiv vagyok, biztos nem szeret igazán, vagy inkább az eszével szeret, mert tetszek neki, meg jól főzök és akkor az úgy racionális választás... Ő közben leült a szoba másik végébe egy fotelba kuksolni, na mondom, biztos most gondolja át, hogy kellek-e én neki és hogy a nálam igazabb szerelemre vágyik...(előtörtek az ex-démonjaim is) közben kimentem elszívni egy gondolattisztító, stresszcsökkentő cigit (még mielőtt valaki beszól, itt jegyezném meg, hogy nem dohányzom), azon töprengtem, hogy én milyen naív vagyok, mert én elhiszek itt neki fűt-fát-szépet, amit mond, meg hagyom, hogy megbolondítson, de most végre fény derült az igazságra, mert az én egyetlen Hozéáleándrórodrigezem szíve választottja többé már nem én, Grásziélahuaníta vagyok, hanem valami gaz, céda Lúsziamáriaeszmeralda... (Szegény hányatott sorsú Grásziélahuanítááááá...)

Visszamentem, T. ugyanúgy gubbasztott a fotelban. 

- Menjek haza? -kérdeztem. - Mert így nem sok értelme van akkor itt maradni.

- Menj, ha akarsz... - mondta elkeseredett hangon.   

- Nem értem, neked mi a bajod, én 5-öst adtam neked, és te nem vagy hajlandó megmondani, hogy hányast adtál. - végre elhagyta egy értelmes mondat a számat.

- Én kilencest adtam!! - vágta rá önérzetesen. (És ekkor bevillant a matek tudása...):

- De Nyuszika, ez egy ötfokozatú skála! - na, ekkor kezdett felfelé görbülni a szám.

- Azt mondtad, hogy kilencig kell értékelni!

- Nem, én azt mondtam, hogy 9 állítás van és 5 fokozatú a skála, hogy mennyire értesz egyet.

Ekkor összenéztünk, ő a szoba egyik végében, én a másikban és elkezdtünk vihogni. Mert én ugye a fent említett okok miatt keseregtem, ő meg amiatt, mert azt hitte, hogy én egy 9 fokozatú skálán 5-re értékeltem a kapcsolatunkat. "Most gondolj bele, olyan mintha az ötösön én kettest adtam volna!"  - morcogott mosolyogva az én kis matekzsenim. Hát, mit mondjak, találunk mi ingert magunknak, ha épp fogytán vagyunk belőle. :)

Szóval így áll Ő a matekkal és a számokkal... Felülemelkedik minden racionalitáson, hiszen 5-ből 9-re értékeli azt, hogy mennyire lettünk egymásnak teremtve.

Mondom én, hogy jó pasi! :)

Mézeskalács

Ezennel megosztom veletek a legjobb mézeskalács receptet. Mondjuk egész életemben csak ezt az egyet csináltam, de ez rögtön teli találat volt, több, mint tíz éve a karácsony elmaradhatatlan része. Azóta sem támadt ingerenciám más recepttel próbálkozni. Tekintettel arra, hogy puhulnia sem kell, még nem késő nekiállni karácsonyig!

Hozzávalók:

-25 dkg méz

-50 dkg liszt

-10 dkg vaj

-10-15 dkg (por)cukor

-2 tojás

-1 csapott kávéskanál szódabikarbóna

-fűszerek (ízlés szerint fahéj, szegfűszeg, gyömbér, szerecsendió, vanília vagy 1 csomag Kotányi Mézessütemény fűszerkeverék)

Elkészítés:

A felmelegített mézben (pl.mikro) feloldjuk a felforgácsolt vajat.

A porcukrot elkeverjük a tojásokkal.

Minden hozzávalót egy tálban összegyúrunk, egy éjszakát pihentetjük a hűtőben.

Másnap fél cm-re kinyújtjuk, szaggatjuk (aki fényesen szereti -én nem-, kenjen rá tojást), alacsony tűzön sütjük. Én sütőpapírra teszem őket és távol egymástól, mert sütés közben terebélyesedik. Viszonylag gyorsan sül (kb. 5 perc), nem kell barnára sütni, mert akkor kemény lesz. (Amikor kivesszük, még puha a teteje, ha kihűl, keményebb lesz.)

Díszítés: 1 tojás fehérjét sok-sok (kb 15 dkg) porcukorral keményre (!) felverünk (csipet sót tehetünk bele, az mindig keményíti a fehérje habját). Egy sima zacskóba töltjük, a sarkán ollóval pici lyukat vágunk (ezt próbálgassátok, kinek milyen vastagsággal kényelmes rajzolni). 

Innen már csak néhány óra, némi kézügyesség, fantázia és megszépülnek a mézeseink. Én ezt a mozzanatot szeretem a legjobban! Szívem szerint napokon keresztül dekorálgatnám és nézegetném őket!

Ezek egyébként tavalyi mézik. Az ideieket sajnos nem tudtam lefényképezni, mert abban a szent pillanatban, amikor lencsevégre kaptam volna őket,  behalt a fényképezőm... De a mostaniak is ugyanilyenek... :)

Egyedül az idei mézeskalács házikóról maradtok le, megörökítés híján... Pedig azért igazán kár. Na, nem azért, mert annyira extrán jól sikerült. Más a szexepilje! Miután kisütöttem mindent, T. betévedt a konyhába, két doboz tele volt a még kidíszítetlen mézesekkel, valamint a tepsiben ott voltak a ház alkatrészei (öt téglalap, meg két tűzfal). Mondtam neki, hogy nyugodtan egyen mézest, mert van egy csomó. Na, szerintetek mibe harapott bele? :)

A páros táncokról

Ahhoz, hogy a táncnak lendülete, ereje legyen, mindkét félnek teljes valóját, egész testét bele kell adnia. Egyszerre kell beleadnod a súlyodat, rábízni magadat a másikra, és ezzel együtt meg is kell tartanod őt. Csakis így lesz élvezetes tánc. Ha nem adod bele magad, csak két külön ember fog egymás mellett, üresen, tétován táncolni. Ha nem hagyod, a másik nem tud megtartani. Egyedül nem megy. Ha így magadat óvva, bizalmatlanul táncolsz, elmarad a lendület, elmarad a lényeg. Két szerencsétlen impotens szánalmas próbálkozása lesz csupán.

Így van ez az emberi kapcsolatokban is. Ha nem adsz magadból - jót és rosszat egyaránt - elmarad a megtartó erő. Ha neked nem nyílnak meg, hiába ostromlod a másikat jó szándékoddal, nem fog célt érni. A kölcsönös odaadáson és megtartáson alapul minden.

Ájmlávinit

...avagy legfontosabb alapszükségleteink kielégítésének lehetőségei külföldi utazásaink alkalmával

Bevitel
Az egyik legfontosabb fizikai szükségletünk az evés. (Ez a mondat majdhogynem egyenértékű azzal a felismeréssel, miszerint a Föld gömbölyű. Várom is érte a Nobel-díjam.) Aki a társadalom azon rétegéhez tartozik, akik felelőtlen pénzbeosztásuknak köszönhetően gyorsan elherdálják a bankszámlájukon gyűlő többszázezres nagyságrendű fizetésüket, ezáltal pedig nem képesek többhavi kosztpénznek megfelelő euróval útnak indulni külföldre, azok számára (ide tartozom én is) két opció kínálkozik az energiabevitelt illetően.

1. Jó magyar módra több napon keresztül esszük az "úti fasírtot". És amúgy tényleg, jogos a kérdés: miért pont a fasírt a tipikus magyar utazós kaja? Ezen a ponton vallom be, hogy én is egy fasírttal utazós típus vagyok. (Szegény T.-t az anyukája mellett én is fasírttal traktálom. Bár nálunk a régi családi strandolások szokásos menüje a rántott hús volt. Úgy látszik a nagy közös nemzeti tudattalan felülírta a családi hagyományt.) Ha pedig már rá sem bírunk nézni a kis golyócskákra, annyira unjuk, akkor előkerülhet az atomtámadás és egyéb katasztrófák esetére megpakolt kajás nájlonszatyorból (stílusos, ha "Spar" feliratú) a májkrém és a tartóskenyér, merészebbeknél pedig a tubusos boci sajt és a tálcás szalámi.

2. Sóbertnorbi látókörén kívül kerülve az Update-módszert az igen költséghatékony egy eurós sajtburgerre cseréljük. Az átlag magyar földi halandó számára (válságtól függetlenül) a gyorséttermek és a döner a megfizethető kaja külföldön. Ennek lehettem nemrég tanúja Bécsben, ahova egyrészt sok magyar jár, másrészt délben a dönciben 10 percig vadásztuk a helyet, mire leülhettünk. (Az említett két információ korrelál egymással.) És még csak azt sem mondhatjuk, hogy így kimaradunk a helyi gasztronómiából, ettem én már ugyanis finnországi McDonald's-ban medvecukor öntetes McFreeze-t (aszittem, hogy csokis), szóval igenis belecsempészik az ételekbe a helyi ízeket.

Kiadás
Mindenki, aki külföldön járt már (bár nem is kell ehhez feltétlenül elhagyni az országot), szembesült már az utazások egyik legkardinálisabb és komfortérzetünket leginkább befolyásoló, tehát akár az út alapélményét meghatározó kérdésével: "Ugyan, hol fogunk pisilni?" A nyilvános wc-k ugyanis nem csak kis hazánkból tűntek el. Követjük a nemzetközi trendeket, a kapitalizmus ugyanis eme legegyszerűbb testi szükségletünket is uralja és a fogyasztás béklyójához rendeli. Nyilván mindenki számára ismerős az érzés, amikor néhány óra városnézés után beindulnak a budikereső radarjaink és már egy Meki puszta látványától megkönnyebbülést érzünk. Szerencsésebb esetben ingyen és bérmentve eldugíthatjuk kirándulócsoportunkkal az illemhelyet, szerencsétlenebb esetben tudatos táplálkozási szokásainkat megszegve kénytelen kelletlen elmajszolunk egy hamburgert egy ajróér', hogy aztán a  blokkal bebocsájtást nyerjünk a megváltás szentélyébe.


Mielőtt azzal vádolna bárki, hogy felbérelt a McDonald's egy dicsőítő poszt megírására, rögtön le kell szögeznem, hogy nem értek egyet a gyakori gyorséttermi étkezéssel, egyáltalán nem tartom egészségesnek, de itt is a mérték számít, szerintem időnként belefér egy kis hamburger (azért a vasárnapi rántott húst ne cseréljük fel a Happy Meal-re).

Szóval lehet itt folyton a gyorséttermeket szidni, de a (magyar) turista számára a Meki a biztos pont, a hómszvíthóm, a megnyugvás kulcsa, a biztosték, hogy van hol olcsón enni és pisilni.

Mindig van remény

Jelentem, pont került végre a  kabát-ügy végére!

Ennek örömére ünnepélyesen megígérem, hogy ez lesz az utolsó HP-bejegyzésem ebben az évben (másfél hónapot csak kibírok.. :))

Semmi pucc, semmi extra, de pont (majdnem teljesen) megfelel az elvárásaimnak. Úgy érzem, a jelenlegi siralmas felhozatalból  sikerült  megkaparintani az egyetlen normálisat. Mindjárt kifejtem, miért ő az igazi.

Az áldozat paraméterei:

Lelőhely: Orsay (A héten végén kerülhetett a boltba, én szombaton fedeztem fel.)

Szín: világosszürke. Színben továbbra sem volt választék, de legalább nem fekete. Le a nemzeti egyen gyásszal!

Anyag: fincsi puhi gyapjú, megfizethető áron, nem pedig műszálas vacak. 

Itt kell megemlítenem, hogy a héten majdnem vettem Csájnízban egy piros, egészen emberi szabású kabátot (amúgy kifejezetten meleg, bélelt kabátok kaphatók náluk, nem hülyék ezek a kínaiak és nem véletlenül váltak gazdasági nagyhatalommá), aminek totál fos volt az anyaga (szövethez nem sok köze, inkább, mint egy polártakaró), de nagyon el voltam keseredve és már úgy voltam vele, hogy lesz*rom (komolyan mondom, házat nem ilyen bonyolult venni), szóval majdnem megvettem, de hiányzott egy gombja és se pótgomb, se másik abból a méretből, úgyhogy ezt égi jelnek tekintettem és nem vettem meg. Pedig T. igyekezett "egypercesíteni" ("tépjél le a másikról egy gombot"), mert már ő is nagyon unta a hetek óta húzódó kabát-hisztériámat. Az eset után boltról boltra cibált és (na, ez a nem mindegy!) már ő mutogatta nekem a minél gyorsabban megvásárolandó (=rinyálás befejezését maga után vonó) darabokat. Hasztalan, már fejből leltárba tudnám venni a város összes kabátját.

Vastagság: hát ez azért nem az igazi, be kell vallanom. Van egy vékony vatelin-bélése, de Szibériában nem tesztelném. Reménykedem a globális felmelegedés okozta, tavalyihoz hasonló enyhe télben. Amennyiben mégis beköszönt a zimankó, kénytelen leszek megfogadni T. tanácsát és aláöltözök (mert hogy szerinte én nem értem ám, hogy azért vékonyak a kabátok, mert rétegesen kell öltözködni, így tesznek nagyon fejlettügyesokos nyugati embertársaink is, kövessem hát példájukat). 

Szabás: hát végre egy normális emberi alakra készült kabát! Nagyon szépen követi a hátam vonalát. Tudom én, hogy sok lelki terhet cipelünk, de azért annyira nem görbék az emberek, mint amilyen rosszul szabottak a kabátok. Nem hiszem ugyanis, hogy az én hátam lenne ennyire extrém módon egyenes. (A Promod-ban amúgy szépen szabott, szép színű, ámde átmeneti vastagságú kabátok kaphatók. Kár értük...)

Szóval befejeződött egy hatalmaaas projekt. Én szép csöndben örülgetek, a környezetem is fellélegzik. Nem kapok sikítófrászt reggelente, amikor meglátom magam a Szörnyella-gúnyámban. Helyre állt a világbéke! Most már koncentrálhatok  értelmesebb dolgokra is!

Hát e öröö, e bódottáá!

Joy-napok

A boltkóros lányok a Joy-napokat sem hagyják ki az életükből. (Akciók, kuponok forevör!) Különösön  azok a boltkóros táncos lányok nem, akik egy egész napos táncpróba után nem sajnálják a maradék energiájukat, és megtoldják a napjukat egy laza négy órás shoppingolással. Tudomást sem vesznek lábfájásukról (úgy mint a paraszt asszonyok a betegségről), mert sok a vásárolni való, nincs idő sem pihenni, sem nyavalyogni. Gyűjtögetni, venni, birtokolni kell! Amire szükség van, az persze soha nincs (pl. kabát...), de nem adjuk fel az első boltok hasztalan körei után, ha már ott vagyunk, végigjárjuk az összeset, még a kupon- és akciómentes üzleteket is. Mindhiába sajnos... A Mülleren kívül ugyanis nem apasztja más bolt a pénztárcánkat (leszámítva egy csinos, jutányos árú nyárias ruhát a Promodban -így télvíz idején hasznos az- és egy kuponos sapkát a TajliVajliban). A záróra vet csak véget elszántságunknak. Így hát körömlakkal, gumicukorral és egyéb hasznos háztartási áruval tömött szatyrainkkal csalódottan hazaballagunk... és várjuk a januári leértékeléseket...

(Megnéztem, hogy a "shopping" címkéből van a legtöbb a blogon. Hát... őőő... asszem, lassan be kéne vetni a "könyvtár", "kultúra", vagy "tudomány" címkéket is...)

Világvége

( Figyelem! Pihentagyú poszt! Aki nem bírja, hagyja el az oldalt mihamarabb!)

Állítólag ma, 2011. 11. 11-én 11 óra 11 perckor bekövetkezik a világvége - már megint és kérdés persze, hogy milyen időszámítás szerint. Ha esetleg valaki lemaradt volna a május 21.-i, illetve az október 21.-i világvégéről, az ma este mindenképpen legyen résen!  Ebéd közben fel is merült a kérdés, hogy amennyiben tényleg bekövetkezne a végső pusztulás, kell-e arra egyáltalán készülni, illetve ha igen, ki hogyan tenné azt. Az egyik legkézenfekvőbb megoldásnak azt találtuk, ha belefekszünk egy csinos, kényelmes, selyembélésű koporsóba, miután bevettünk egy doboz fájdalomcsillapítót és így várjuk a vég bekövetkeztét. Ez persze csak egy lehetséges verzió. Lehet ötletelni, ki mit tenne!

Eszembe jutott egy hajdan nagyszüleimmel falubeli néni, aki az ezredfordulós világvégét  halálosan komolyan vette. Az utolsó napon, szilveszterkor otthon marasztalta az egész családot és szép csendesen családilag felbontották, majd elmajszolták a befőtteket, mondván úgysem kell az már ezután.

(Ha esetleg valaki olyan feledékeny lenne, hogy a mai armageddonról is lemarad, ne csüggedjen, mert az igazi, a legeslegeslegigazibb világvége 2012. 12. 23-án jön el. Akkor fog ugyanis lejárni valami maja naptár és ezért elpusztulunk mindannyian. Tessék tehát komolyan rettegni! Ha holnap reggel épségben ébredünk, van még bő egy évünk óvintézkedéseink precíz kidolgozására.)

Kabát válság

A mai magyar kabáthelyzet siralmas, aggasztó és kilátástalan. Napok óta rovom a köröket egy új kabát reményében. Januárra terveztem egy bombasztikus féláras akciós kabátvételt, de sajna a tél közeledtével felfedeztem, hogy a régi kabátom már nem emberek közé való. Fénykorában szép volt, de a minősége pocsék, így már nyúlott, folyamatosan bolyhosodik (az elmúlt három tél alatt jóformán a fél szövetet leborotváltam róla), egyszerűen nem érzem benne komfortosan magamat, na. Ezért úgy gondoltam, megérdemlek egy újat. Shoppingra fel! Ilyenkor az a stratégiám, hogy először olcsón akarok jót. Végigböngészem tehát a turikat, de semmi. Majd a boltokat. Először az alacsonyabb árfekvésűeket, de nem találtam semmit, aztán már úgy vagyok vele, hogy áldoznék is rá, de így is lehetetlennek tűnik a vállalkozásom. Érthetetlen anyagok, színek, szabások, vastagság. 

A mai magyar kabátkínálatot két részre oszthatjuk. 

1. Az első csoportot a susogós hurkadzsekik alkotják. Ezek kb. olyanok, mint a kilencvenes években, épp csak annyi az előrelépés, hogy karcsúsítottak. Komolyan, mintha annyira gazdasági válság lenne, hogy nem futná már új kabátok készítésére, ezért előkukázták a raktárból a régi, megmaradt szkafander-dzsekiket és a Michelin-gumiemberber fíling enyhítése céljából beszűkítették a derekukat. Plusz dizájnként még a hurkadzsekik előtti trend időszakából megmaradt jetiprémeket rájuk biggyesztették. (Na, hát ilyet nem akarok.) Egyetlen pozitív tulajdonságuk, hogy melegek, ami egy téli kabát esetében nem elhanyagolható. 

Jetiprémes nájlonpufajka

2. A másik csoportba a szövetkabátok tartoznak. Ilyet szeretnék én is. Egy szép színű, vastag anyagú, vékony vatelin béléssel rendelkező, jó szabású kabátot. Na, hát ilyen nincs! Nincsenek színek. Mindenhol csak és kizárólag fekete, szürke és barna. Jó, láttam egy darab málnapirosat és egy darab sárgát, de ennyi. Annyira válság van, hogy már színekre sem futja. Különben is, a depis, pesszimista magyaroknak pont jó lesz a fekete. De ami még a színtelenségnél is elkeserítőbb, az a "szabástalanság". Egy szövetkabát úgy szép, ha követi az alakot. Például a fehérholló számba menő málnapiros kabát akkor követi a hátam vonalát, ha úgy görnyedek benne, mint Quasimodo. (Most komolyan, ki is próbáltam!) De igazából a legtöbb kabát háta valami rémséges, tényleg púpot kéne növesztenem, akkor talán állna rajtam valahogy. (Mondjuk sajnos sok embernek tényleg szörnyű a tartása.) Csicsolina barátosnémat idézve úgy nézek ki bennük, mint egy "telefosott zokni". És szövetkabát téren a  számomra legérthetetlenebb momentum az a kabátok vastagsága. Merthogy ezek szerintem nem téli, hanem átmeneti kabátok. Vékony szövet, nincs bélése. (Itt nem arra gondolok, hogy tömjük tele egy kiló vatelinnel és csináljunk magunkból hóembert, de azért egy vékony réteg bőven elfér benne anélkül, hogy rontaná az összhatást.) Nem értem, hogy nem fagy be a segge azoknak, akik ilyet hordanak.A szövetek minősége pedig már tényleg a no comment kategória.

Színes Quasimodo-fazon

Szóval a helyzet egyre reménytelenebb, a rossz idő mindjárt beköszönt én meg ijesztegethetem az embereket a kinyúlott, fekete, csimbókos kabátomban. 

Naccerűez.

u.i: 

Azért ez az Ille-olla márka izgatja a fantáziámat. Lehet saját kabátot összeállítani. Jónak tűnik... Majd ha legközelebb Budapesten járok, megpróbálom útba ejteni...

http://www.ille-olla.hu/ 

Bruttó 20 év néptánc

Nem, péntek este továbbra sem érek rá, mert próba van, jegyezd meg végre, kérlek! Egészen pontosan '97 óta van péntek esténként próbám. 2007 óta csütörtökön is. Réges-régen, az ősidők kezdetén ('91) meg hétfőn volt. Időnként egész hétvégés próba, évente edzőtábor. Beosztja, igen így van, nagyon is beosztja az időmet. Hát istenem, ez ezzel jár... Nem mondom, hogy néha nem unom, hogy ehhez kell igazítani a baráti találkozásokat, a háztartást, egyéb teendőimet, konkrétan az egész életemet.

Ha hétvégén fellépés van, a családi ebédet, programokat, mert jajj, nekem oda kell ám időben érni, ma már fél 12-kor enni kell, hogy odaérjek. És igen, ezt néha a család is marhára unja, mert az ő idejüket is beosztja. Az ő támogatásuk is kell hozzá, különösen gyerekkorban. Indulás előtt vasalás (ez időnként elég rapidra sikerül, csak ami látszik), pakolás (ruhazsákok, bőrönd, ki mit szeret, gigaméretű Kikás szatyor a nagyalsónak), hajfonás (mert én szorgalmas vagyok és előre dolgozok, hogy több időm legyen ott a többiekre, amúgy meg utálom, ha más csinálja), cipekedés (mint valami román menekült) a minimum 10 kilós batyummal. Megérkezés, készülődés (van hajlakkod/ pótharisnyád/ kurvás rúzsod/ hajgumid/ 8 db felesleges hullámcsatod/ egyéb trehányságból otthon hagyott neked felesleges ruhadarabod?), engemisfonjálbe, megintutolsónakkészülökel, laposaszoknyám, rövid átmozgatás, műsorcsúszás, kiapárom?, kezdés, szarahangosítás, csúszikaszínpad, elcsesztükasort, impro, magasankezdteazéneket, végülisnemvoltrossz, taps, vissza, viszlát. Hazaérkezés, agyonizzadt cuccok kiteregetése (=bombarobbanás látványa), visszatérés a normál hétvégéhez.

Van belefektetett munka, van áldozat, de van eredménye is. Szeretem. Megéri.

Mozgás. Állóképesség, egyenes hát, batár nagy vádli.

Zene. Ének. Már csak ordítós fejhangon tudok.

Művészet. Szereplés, színpad. Nagy megmérettetések, vidéki tájolások.

Hagyományok. Újítás. Folklór, táncszínház.

Utazás. Világot látok. Rengeteg élmény.

Közösség. Barátok. Megtart.

T á n c .

(nettóban csak 18 év)

Panel

        Pörkölt, cigi, kávé, sült krumpli, állott öreg, koszos szellőző. Szag. Panel-wc. Be kell mindig csukni, különben az egész lakásban.

       Fúrás, órákig, nem hiltivel, radiátorcsap, nyit-zár, víz áramlik, csövekben, hajszárító. Szombat kilenckor porszívó, kukásautó, mosógép. Igen gyakran galambok. Elűzhetetlenek. Csótány nincs, hálisten.

           Felső nénivel nyolc előtt mindig a lépcsőházban. Hozza az újságot. Jó reggelt. Utat enged, mindig rohanok. Csúnyán köhög, szegényke. Fázós, sokat fűt, az én csövem is meleg. 

       Alsó nénivel kezdetben rosszban, mert büdös a zománcfesték és a takarításidő az nem vasárnap ötkor. Különben is bemegy a pihe a nappalijába, szól ám a lakásszövetkezetnél. Láthatatlan, talán csak néha az ablakban, a függöny mögött. Aztán nevemen szólít, jönnek a redőnyösök, tegyem el a virágaimat, bajuk ne essen. Hogy hívják? Ili néni. Redőnyök készen, jajj, nagy kosszal járt ám, aranyoskám. Azóta  leeresztve mindig, nappal is. Kicsi lőrésre nyitva talán. Már örül, ha találkozunk, mindig kérdez.  Amúgy meg bent a sötétben. Várja.

        Gondnok bácsi és néni a földszinten mindig sürögnek, fürgék, dolgosak, alaposak. Gondnok bácsi dohog, kérdi, kié a robogó az ajtó előtt. Hát a miénk, hát nem félti, nem, nincs jobb hely, nincs útban. Minden héten megkérdezi. Időnként berúg, olyankor kicsit pirosabb, mogorvább. A nevem József, Nefelejcs József, szól a szomszéd lépcsőház kaputelefonjába. 

      A szemközti lakás üres. Mellettem egyedülálló negyvenes nő papagájjal. A földszinten kiabálós család.

        Ezen kívül néhány fiatal tulajdonos, néhány albérlő egyetemista, ősellenségek. Hangosak, zajosak, nincsenek bejelentve, nem is annyi közös költséget. Bezzeg a tulajdonosok. Ők már hetvenkettő óta itt. Nem így volt ám ez régen.

        Ha elutazom, másnak szólok, hogy a virágokat. Lakógyűlésre se jár senki. 

        És mégis jó itt. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb. Otthon, édes.

Papucshős

...avagy megérzéseinkről

Emlékeztek, visszavittem a tönkrement sátrat a Hervisbe, adtak egy cetlit, hogy levásárolhatom az árát 3 hónapon belül (hatezer). Körbenéztem már ott akkor augusztusban, de egy papucson kívül (ami még sokkal, de sokkal a sátras történés előtt nagyon megtetszett) semmi érdemlegeset nem találtam. Nem hordok ugyanis sportos cuccokat, az égvilágon semmire nincs szükségem abból a boltból. (Gondolkodtam futócipőn, de nem találtam semmi jót, viszont beszereztem vateráról egyet igen jutányos áron.) Sokszor benéztem arra jártamban (minimum harminchatszor), de továbbra sem volt semmi. Többször belebotlottam "A" papucsba, de hát azért mégiscsak túlzás hatezret adni érte! Mármint már nem kell kiadni, mert ki van adva ugye, de a tudat a lényeg. Az, hogy lenézek és megijedek, hogy jesszus, nekem egy Hatezer Forintos Papucs van a lábamon! 

Aztán beköszöntött az őszi szezon és én megpillantottam egy fitnesznacit, ami megfizethető volt (négyezer), mondom, úgysincs nekem egy rongyom se, ha éppen valami publikus mozoghatnékom támadna, ami egyébként nem szokott támadni (de sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő), akkor csak nem fogok szakadt vagy domestos-foltos mackóban rubintrépázni mások előtt. Szóval gondoltam megveszem a nacit (közben azért továbbra is kacérkodtam a Papuccsal), meg még két bájos rózsaszín kézi súlyzót és letudom végre ezt a két hónapja tartó elviselhetetlen stresszt (meg az integető izmomat)! Igen ám, de csak egy termékre lehet levásárolni (szembesültem vele a pénztárnál, pedig amúgy rá volt írva, de hát mit nekem értő olvasás) a kettőt fizet hármat vihet akció miatt. Grrrrr! Köszönöm, viszonlángos, jó-jó, majd akkor inkább legközelebb körül nézek még egyszer (harmincnyolcadjára is). Kimentem a boltból, léptem kettőt, azt banyeg, mondom, hát a fene tököl ezzel már ennyit! Úgysincs egy rendes papucsom (T. nagyon leminősítette a jelenlegit, KB pedig egyenesen fel sem vette vendégeskedésekor, mert rontja az imidzsét), visszamentem hát és megvettem végre az Hatezer Forintos Papucsot. Nem bántam meg. Tetszik, kényelmes és T. (igen magas) igényeit is kielégíti. Íme, ő az:

Igazából nem is értem, sokszor mi a fenének tökölök annyit egyszerű dolgokkal. Ez volt az első megérzésem és végül is két hónap és egy csomó elcseszett idő után hallgattam is rá. (Jobb később, mint soha...)

És igaza van T.-nek is, amiért most megvett (mellesleg egy vagyonért) egy dizájnos hangfalat . Meglátta, megszerette, azt mondja ő ezt megveszi. (Ezt ő úgy hívja, hogy "instant get".) Először nem értettem, miért olyan fontos ez neki (mert ez azért mégsem egy féláron kínált csizma), de aztán rájöttem, hogy úgyis ezen pörögne, ha nem venné meg, akkor meg minek pörögni, ha nem muszáj. Mert hogy ez Neki fontos, nem nekem. (Az viszont fontos, hogy neki fontos.)

Már a birtokában van. Tetszik neki. 

Kedves gyerekek, a mai történetünk tanulsága a következő:

Sokszor már az első pillanatban pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk (papucsot, hangfalat, életet), de nem merjük megtenni, kimondani, nem hallgatunk magunkra és elnyomjuk a belső hangot. (Ejj, de patetikus-ezoterikus vagyok mostanság. Mindjárt felcsapok müllerpéternek.) 

Rosszul szocializálódtunk.

Házi feladat: ezen változtatni!

Alaptalan instant

Sok ember képes nem csak bolognai szószhoz, vagy chilis babhoz, de krumplipüréhez és palacsintához is alapport használni. (???)

Sosem értettem minek. Nem is használok alapporokat és félkész termékeket a konyhában. Átverés. Létezik a világon rengeteg jó alapanyag, fűszer, sűrítés gyanánt pedig keményítő. Ha elolvastad valaha (nem véletlenül tanítják az értő olvasást az iskolában) az alapporok leírását, tudhatod, hogy az nem más, mint fűszer, keményítő és ízfokozó szép színes zacskóba csomagolva a hiszékenyebbek számára - egy vagyonért.  Ne hidd el, hogy kész ízeket kaphatsz csak! Főzni kell, úgy ahogy Neked ízlik, a saját örömödre. A mennyiségeket sem kell patikamérleggel kimérni, nincs ugyanis tökéletesen jó arányokat tartalmazó recept, hiszen sosem pontosan ugyanazt a fajta alapanyagot használod hozzá. Merd felülvizsgálni a mértéket, mert Te látod, hogy miből mennyi kell ahhoz, hogy szerinted jó legyen.

Az vagy, amit megeszel - szól a közismert mondás. Egyet értek.
Adj magadra: az ételed, az életed, ízesítsd Te Magad! Légy kreatív! (És éljen a világbéke!)

U.i.:
Kivételek, melyek erősíti a szabályt:
- félkészből a leveles tészta (ennyire sajnos nem vagyok lelkes)
- instantból pedig a blog

Bombasztikus élményeim

Van az úgy, hogy egyszer csak illendőségből (mert nem állsz neki örökké te egyedüliként negatívkodni , illetve még mindig gyermekien naív vagy) egy olyan helyzet kellős közepén találod magad, amihez egyrészt az égvilágon semmi közöd, másrészt nem tudod, hogyan is menekülj ki fénysebességgel belőle.

Önuralom gyakorlat 1.

Münchenbe mentünk az Oktoberfestre (= csomó sör + wurst) T.-vel, ismerősökkel és az ismerősök ismerőseivel. T. előre vészmadárkodott, hogy jajj, milyen rossz lesz majd, hogy ott mindig másokhoz kell alkalmazkodni (mert ő szeret a saját feje után menni) és ez számára a világvégével egyenértékű. Én csitítgattam, hogy nyugi-nyugi, jó lesz majd, én eddig gyakorlatilag csak társasággal utaztam, mindig tudtunk alkalmazkodni egymáshoz, majd neked is sikerül, meg legfeljebb elleszünk kettecskén. Hát, mondanom sem kell, hogy megint igaza lett (komolyan, nem igaz, hogy nem unja). Azt ugyanis nem kombináltam bele, hogy én összeszokott társasággal, vagyis a táncegyüttessel szoktam utazni, tehát ismerjük egymás nyűgjét, baját, lábszagát. A Münchenbe tartó utazóközönség néhány tagjának igénye volt az Allianz Aréna megtekintésére. Be kell vallanom, hogy nem vagyok nagy focirajongó és T. sem az. A lelkesebbje alig várta, hogy megérkezzünk, mi meg nem nem voltunk lelkesek egyáltalán ugye. Jó, mindegy, körbenézünk, kibírjuk, azt jó idő, megyünk tovább. De.... nem. Ugyanis akaratunkon kívül egy idegenvezetésen vettünk részt, amely során megcsodálhattuk a pályát, a lelátó különböző színű üléseit, öltöző 1, 2, 3, sokezret, a sajtószobát, parkolót, kávézót és számos hasonló, számunkra igen érdekfeszítő információt érdekfeszítő előadásmódban - mindezt nagyjából 90 percben. Nagyon nem értettük, hogy mit keresünk mi itt, azt éreztük, hogy fel tudnánk gyújtani az egész Allianz Arénát öltözőstül, különböző színű székesetül,mindenestül, hogy a sors soha többé ne sodorjon eme csodálatos focistadion meglátogatása lehetőségének még csak a közelébe sem.
(Büszke voltam T.-re, mert önmagához képest nagyon diszkréten kapott agyvérzést.)

Örökre megjegyeztük ezt a helyet magunknak.


Önuralom gyakorlat 2.

Az történt, hogy naivitásból egy amway termékbemutatóra mentem el - önszántamból. Igen-igen, tudtuk, hogy nem úszunk meg egy kis promóciózást, de ez elvileg úgy volt beharangozva, hogy pici termékbemutató és aztán színpadi smink tanácsadás (tánc miatt), mivel egy táncos ismerőse jön el, aki kozmetikus (a lánya is táncolt) és "mellesleg" emvéjezik. A nagy együttes táncoslányai (nálam lényegesen naívabb leányzók) össze is csődültünk a helyszínen, hogy új, praktikus fogásokat sajátítsunk el a szakavatottól. Már az első 10 percben éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Elkezdődött ugyanis az alattomos, "burkolt" kerítés, vagyis hosszas, mosolygós, negédes bla-bla a semmiről és így ment ez vagy fél órán keresztül. Zombivá varázsolnak már az elején, hogy esélyed se legyen gondolkodni, de én nekem erre külön receptoraim vannak, amelyek vészriadót fújnak, ha valaki sunyin be akarna férkőzni az önálló akarat-szektoromba. Villogott is pirosan az alarm felirat az agyamban, hogy "teegytermékbemutatónvagybanyeg!"Szóval a veszélyt idejében érzékeltem, csak nem volt haditervem a menekülésre. Aztán végre elkezdődött a történés. Elkezdtünk arcot mosni (igen, jól halljátok, arcot mosni), mivel ha esetleg valaki nem tudná (tehát mondjuk a férfiak vagy az ufók), csakis tiszta bőrre kezdünk el sminkelni. Hosszas hűűűha következett a bőrápolás szentháromságáról (tisztítás, tonizálás, hidratálás - mindörökké ámen), majd nagy nehezen elérkeztünk a nagyszerűen beharangozott sminktanácsadásig. Közbe kell vetnem, hogy már eddig is százszor felrobbantam, nem értettem, hogy mi a szart keresek én itt, nekem ehhez az égvilágon semmi közöm, de mégiscsak itt egy rakat ismerős, mégse duzzoghatok annyira feltűnően. (Mondjuk nem igazán tudok diszkréten duzzogni.) Szóval sminkelés címszóval másfél óra eltelte után ott tartottunk, hogy akkor alapozót választ nekünk, (kaptam valami rém olajos ragacsot), a színt sajnos nem mindenkinek tudta eltalálni, ment is így pár udvarlós, mentegetőzős kör, hogy "ööö, szerintem ez a szín sötét" (szakavatatlanul megállapítom, hogy minimum három árnyalattal), mire "neeem, csak a pulóvered tükröződik". Konkrétan azt éreztem, hogy felrobbanok, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm, úgy érzem magam, mint akit éppen mentálisan megerőszakolnak. Alapból nagyon rosszul viselem azt, amikor bármilyen módon meg akarnak győzni arról, hogy "vedd meg ezt az alsó-középkategóriás vackot, hogy jobbá váljon eddigi sivár életed és jó sok pénzem legyen belőled". (Azt is nagyon rosszul viselem, amikor a postán sorsjegyet és biztosítást akarnak rám sózni.) Szóval olyan voltam, mint egy bomba, aki mindjárt felrobban, már el is kezdett sercegni a kanóc, amikor adott egy teljesen színtelen (púderszínű) szemhéjpúdert, hogy ez nekem de jó lesz (természetesen nem látszott belőle semmi), majd ott adtam fel a játékot, amikor egy csoffadt keféjű szempillaspirálról kezdte magyarázni, hogy ennek jajj de jó a keféje. A kanóc már majdnem teljesen leégett, egy percen múlott a katasztrófa bekövetkezése, de ezt felismervén a saját magam és köz érdekeit szem előtt tartva úgy láttam a legbölcsebbnek, ha úgy ahogy vagyok, éppen csak lealapozva (a lányok tudják, hogy az ember ilyenkor úgy néz ki, mint egy frissen holt hulla) felpattanok és a leggyorsabban elhagyom a -be nem következett- tett helyszínét (itt nem vagyok röghöz = buszhoz kötve, mint Münchenben). Hazafelé mantráztam magamban, hogy de hülye vagyok, hogy én voltam olyan naív (értsd: H Ü L Y E), hogy ebbe belementem. Otthoni durrogásomra T. is csak egy "L" betűt mutatott a homlokán, hogy mégis, ugyan már mire számítottam (újabb strigula az "igaza van" kategóriában). Belecsúsztam, ez van. Az elkövetkezendő kétszáz évben biztosan nem megyek még csak olyan kontinensre sem, ahol emvéj termékbemutatót tartanak.



-----------------------------------------------
(Patetikus hangvételű tanulság: vigyázz, nehogy az életed legyen ilyen bombasztikus élmény! A türelem ebben a vonatkozásban nem erény.)

Sokperces

(v.ö. :http://kalauznelkuli.blogspot.com/2011/09/egyperces.html)

A nő merőben más módszerekkel vásárol, mint a férfi. Glamour-napok közeledtével időben megveszi az újságot, majd felderítő túrát végez, előre dolgozik, hogy az év egyik fő shopping hétvégéjét kisimult idegekkel és teli gardróbbal zárja. Első nap, pénteken még a nagy tömeg előtt (tehát lehetőség szerint még délelőtt, de legkésőbb kora délután) igyekszik gyorsan lecsapni a kiszemelt (már felpróbált, átgondolt, nyugtázott) darabokra. A második napon, szombaton, az okos és gyakorlott glamour-napozó lehetőleg kikerüli hasonlóan elvakult, azonban szigorúan csakis takarékossági szempontokat szem előtt tartó nőtársait (még mindig válság van, na). Kilométeres sorok, könyöklés, harc a normális méretekért. Tömegiszony garantált.

Bevallom, én idén nem voltam rafinált glamourozó, mert szombaton találkoztam a barátnőimmel, akiknek viszont csak szombaton volt lehetősége a shopping-túrára. Csiccsolina kabátra vadászott, méghozzá olyanra, ami nem kifejezetten kismama kabát, de belefér most ősszel (és egy kicsit még tavasszal) és később is kitudja használni. Ez a vállalkozás lehetetlennek bizonyult egészen addig, amíg a mi szemfüles Márisunk nem találta meg C. számára az ideális darabot. Kedves kismamánk azonban nem volt elégedett az A-vonalú, tökéletes fazonú, nem mellesleg féláron kínált kabát színével. A mi végtelenül türelmes, gyakorlatias és józan paraszti eszű Márisunk ezen a ponton igencsak ingerültté vált. A háundem kellős közepén kiosztotta Csicsolinát, amiért az már végigjárta az összes boltot, de vagy nem talált olyan szabásút, amibe belefér a hasával együtt, vagy horror árú kabátokat szúrt ki magának, erre megvan a tökéletes kabát, ő meg itt rinyál a színe miatt! (kék, piros és fekete volt belőle, tehát abszolúte kihasználható színek.) A hegyi  beszéd sem győzte meg kismamánkat, de legalább a húga vett egyet magának.

A harmadik napon (tisztára mint egy teremtéstörténet) eljövend az utolsó esélyek és lehetőségek napja. A glamour-takarékos háziasszony tesz egy utolsó (sokadik) kört (mi mindent megteszünk a spórolás miatt) és a döntéshozatal alatt álló ruhák felett ítéletet hoz. A döntés általában az "á, úgyse találok jobbat" felismerés tükrében születik, vagyis, amit ezerszer megnéztünk és nem nagyon tetszett, megbékélünk vele, tehát akár ki is hagyhattuk volna azt az ezer kört (úgy, mint ahogy azt a pasik is teszik), persze akkor meg folytonos kétség gyötörne, hogy hátha találtunk volna jobbat is (a pasiknak ilyen viszont soha, a legvadabb rémálmukban sem jutna eszükbe). Persze ez az egész genetikailag kódolt: a nők (aprólékosan) gyűjtögetnek, a férfiak meg (célratörően) vadásznak.

Az idei Glamour-napi ruhatárfrissítésem nem volt a legeredményesebb. Találtam ugyan pár praktikus alapdarabot, de semmi különleges. Talán majd a téli leárazásokkor... vagy a tavaszi Glamour-napokon! :)

u.i.: A férfi (vagyis T.) majdnem megint produkált egy "egypercest" (webshopból rendelt volna egy színben és méretben megfelelő tisza cipőt mindenféle vacillálás nélkül: meglátta, megtetszett, majdnem klikk), de jól elbizonytalanítottam. Mondjuk továbbra is kitart a választása mellett, de így legalább nem hozott elhamarkodott döntést.

Hiába, a nők már csak ilyenek.

Fuss Forrest, fuss!!

Sajnálattal tapasztalom, hogy a rossz időre való tekintettel vége a futószezonnak - számomra legalább is. Tudom, tudom, az igazán elszántakat nem tántorítja el a hideg és még télen, kabátos időben is futnak, de én akkor nem vagyok elég elszánt ezek szerint. Lehet, hogy azért majd egy-egy enyhébb napon még bepróbálkozom, de nem fűzök nagy reményeket hozzá.... És igen, olvastam futós oldalakat, hogyan kell védekezni a hideg ellen, sok réteg ruha, speckó ilyen-olyan (méregdrága) ruha, de nekem akkor sem szimpi, egyszerűen túl macerás (én meg túl lusta vagyok).

Most is itt ülök és épp endorfinhiánnyal kűzdök, de rohadtulhúdenagyon! Komolyan mindjárt felrobbanok megint, de késő van, sötét van és ennyire azért nem vagyok mégsem elszánt. És félek, ha nem teszek ez ellen, akkor  csokival fogom pótolni az endorfint, az pedig semmilyen szempontból nem vezetne jóra (meghízok, ellöttyedek, T. kiszeret belőlem, stb.)

Amúgy azt tudni kell rólam, hogy én világéletemben utáltam futni. Általánosban szinte mindig én voltam a legbénább, a 12 perc is alig ment. Szóval nem voltam sem egy maratonista, sem egy sprinter alkat. Gimiben sem szerettem meg sokkal jobban a futást. Aztán egyszer csak pár éve jött egy kattanás (időnként vannak ilyen kattanásaim, rámtör egy késztetés -mint pl. hogy vágassam le a hajam - és nem tudok szabadulni tőle) és elkezdtem futni. Aztán azóta futok - jó időben. Engem is meglep a dolog, miből lesz a cserebogár. Mondjuk most úgy osztom itt az észt, mintha legalább is egy olimpiai maratoni számot megnyertem volna. (Általában egy órát futok, tavasszal fél órával kezdtem, szóval akkora májer azért nem vagyok.)

És hogy miért is olyan jó futni? Testnek és léleknek kiváló (olcsó és hatásos), a legjobb alakformáló, és olyan jókat tudok gondolkozni közben, egy idő után pedig teljesen kikapcsolok, csak monotonul rovom a kilométereket. Az az idő, amikor csak magammal foglalkozok és nincs kitérő, nincs semmi, ami elvonja a figyelmemet. Az az idő, amikor szembe kell nézni önmagammal és az az idő, amit megérdemlek. A legjobb stresszlevezető. Bár telihold ellen még ez sem mindig használ, sőt most is mindjárt telihold lesz, vagyis amúgy is be vagyok zizzenve, plusz a futáshiányos zizzenetem, plusz T.-hiány..... háát, elég gyilkos kombináció. (Szinte megint olyan erkélyen vonyítozós állapot, de még 2  nap van teliholdig, bele sem merek gondolni, mi lesz velem szerdán. Ja, T. is szerdán jön, úgyhogy nem fog tudni megvalósulni a "külvilágtólhermetikusanelzárva-teliholdattúlélő" elméletem.) Most is gondoltam, tornázok egyet itthon mackónaciban, de egyszerűen nem megy, mert én most azzal vagyok elfoglalva, hogy futni akarooooook! (Helyette itt blogolgatok, hát tényleg sok eszem van...)


Kínjaim enyhítésére az alábbi lehetőségek merülnek fel:

1. Be kellene újítanom, valami más sporttal, amit én egymagam végzek, tehát nem kell igazodnom senkihez (az most nem fér bele, elég a tánc ilyen szempontból), lehetőleg ingyen van és hidegben is végezhető. A Rubintrépán kívül van ilyen? (Mondjuk annak a doktori díszbeszédeit nem szívesen hallgatom.) És nem, úszni nem fogok (macera, baci, stb.)

2. Győzzetek meg arról, hogy télen (ill. még ősszel is) futni jó! (Lécciléccilécciiiiiiii!)

I want to ride my bicycle

K.N. vagyok, 26 éves, és nem tudok biciklizni.

Igen, én vagyok az egyik olyan űrlény, aki merészel úgy élni ezen a bolygón, hogy felnőtt létére nem tud biciklizni. (Azért csak az egyik, mert magamon kívül csak a szűkebb környezetemben még két ufót ismerek,  akik szintén hasonló cipőben járnak.) Komolyan mondom, amikor ez kiderül rólam, nemcsak egyszerűen ufónak kezdenek nézni, hanem ráadásul fogyatékos ufónak, abból is minimum középsúlyos fajtának (bár nem tudom, hogy marslakóék hogyan kategorizálják a fogyatékosságot). Pedig a biciklizésen kívül egy csomó mindenben jó vagyok: táncolok, futok, főzök, kreatívkodok, stb, és persze ezen kívül is képes vagyok csomó mindent megcsinálni. Ez persze teljesen lényegtelen, mivel az átlag emberi agy számára az az információ, hogy valaki nem tud biciklizni, egyszerűen feldolgozhatatlan. Ennyi erővel én meg azt kérdezhetném: mi az, hogy valaki nem tud ritmusra lépni vagy egy órát egyhuzamban futni? Jézusom... Vagy: hogyhogy nem tudnak felnőtt nők (és persze azért férfiak is) főzni? Vagy esetleg: mi olyan bonyolult a gyöngyfűzésben? És a kérdéseket estig folytathatnám. Nekem ezek a dolgok teljesen természetesek, szóval még mindig nem értem, mi olyan marha furcsa azon, hogy én nem tudok biciklizni.

Igen, a témának aktualitása van. Hétvégén voltunk egy kedves barátunknál Villányban, a Vörösborfesztiválon. Nagyon jó volt amúgy, szombaton jó sok bort végigkóstoltunk, ettünk, ittunk, jót mulattunk. Másnap felmerült, hogy menjünk el biciklizni. Nagyszerű, már csak ez hiányzott, megint lebuktam, hogy marslakó vagyok! Hiába a sok alapozó, nem tudom álcázni magam: E.T. gyalog vagy busszal szokott "go home" és sajna nem tudni biciklizni. A kezdeti ledöbbenés után kedves barátunk (a továbbiakban KB) eltökélte, hogy ő most engem meg fog tanítani bringázni. Nagyon lelkes volt, a rendelkezésemre bocsájtott egy bicajt, miközben pumpáltunk, azon lelkendezett, hogy "jajj, de jó, majd akkor megyünk biciklitúrára", én meg rángattam vissza a földre, hogy "jajj, hát én most csak úgy tanulgatnék egy kicsit és ne rugaszkodjunk el ennyire a valóságtól", de ő továbbra lelkendezett, hogy "jajj, de jó lesz", én meg továbbra is próbáltam a reális  lehetőségeket ecsetelni, hogy " jajj, de nem lesz ez ilyen jó". Így folytattunk hosszasan csehovi párbeszédet. KB elvitt engem először egy parkolóba, ahol a borfesztivál miatt sajnos nagy volt a mozgás, így ott érdemben nem tudtam haladni. KB-ban egyébként egy pom-pom lány veszett el, minden egyenesen gurult centiméter után lelkesítő üdvrivalgásban tört ki. Komolyan mondom, hogy ő a pozitív megerősítés megtestesülése.

Annyit tudni kell azért a biciklis pályafutásomról, hogy természetesen próbálkoztam én gyerekkoromban, a nagypapám minden nyáron meg akart tanítani biciklizni, különböző bevált módszereket alkalmazott (pótkerék, fogja hátul, stb.), de valahogy egyik sem használt. És ahogy egyre nagyobb lettem, egyre cikibb lett az egész, és egyre kevésbé volt kedvem az utcán égetni magamat. (Nem igazán kedves és nem igazán építő jellegű visszajelzéseket már akkor is kaptam. Éljen az emberi jóindulat!) Később az egyik barátnőm vett kezelésbe, ott mondjuk egész sokat fejlődtem, az utcájukban (igen rövid utcácska) már sikerült végigmennem egyenesen (mondjuk a kis szaros 6 éves szomszédja ott száguldozott fölényesen mellettem föl-alá és közben azért ő is kóstolgatott, iszonyat pofátlan kölyök volt, komolyan). Voltak még kósza próbálkozásaim itt-ott, és egyenesen nagyjából tudok is menni, ha gyakorlok, de nem tudom uralni a biciklit és nem tudom irányítani. Szóval egy gyalogost például simán elcsapnék, meg asszem nagy eséllyel kenődnék fel valami autóra.

No, visszatérve KB tanfolyamára. Mivel a parkolóban nem lehetett érdemben gyakorolni, átvitt egy kieső utcába, ahol nincs forgalom és nincs megbotránkozásveszély. Épp hogy elkezdtem tekerni (KB továbbra is pom-pomozott), a hátam mögött megjelent egy középkorú pasi meg a családja és állítólag viccesen (biztos az én humorérzékemmel van baj) elkezdett fricskázni: "na, sok volt a bor?" meg "ilyen korán már nem tud egyenesen menni?". Én az illedelmes kussolást választottam, mert legszívesebben elküldtem volna a jó büdös k. anyjába, KB-t viszont nem akartam leégetni, hátha valami helyi ember. Úgy látszik a szájharapdálásom hátulról is látszott, mert elkezdte a pasi, hogy "jajajj, most mindjárt szídják az anyámat". Én továbbra is befogtam, mert tényleg nagyon meleg éghajlatra küldtem volna, az meg nem túl nőies. És amúgy nem, az egész nem volt vicces, mert igenis bántó volt, nekem pl. eszembe sem jutott volna ilyesmi, hogy egy vadidegennek, akit nem ismerek és nem tudok róla semmit, elkezdjek akármibármiért beszólogatni. Szóval szavak nélkül is érzékelte, hogy menjen az anyjába, de miután elment, a bennem levő feszkó előtört és szégyen ide, szégyen oda, én elpityeredtem. Bár most, hogy ezt írom, nem gondolom, hogy nekem kéne emiatt szégyellnem magam, inkább talán annak akit ennyire nem tanítottak meg viselkedni. El tudom képzelni, hogy pl. hogy nevelheti a gyerekeit. Vajon azokat is minden szir-szarért kigúnyolja? De persze ez elfogadott, a bunkósággal semmi baj, azt megszoktuk, bezzeg azt, hogy valaki nem tud biciklizni és éppen tanulgatna, na az óriási hiba, vegyük el minden lelkesedését! És ilyen hülyékkel meg egyszerűen nem vagyok hajlandó szóba állni sem, mert olyan hülyék, hogy a saját szarságain, meg az orrukon nem látnak túl. És amúgy meg szerintem mindenkinek vannak gyenge pontjai, ami miatt (még ha nem is tűnik egy külső szemlélő számára olyan nagy dolognak) eltörik a mécses. Tegye fel a kezét, akinek nincs ilyen!

Szóval kedvetlenül hazatoltuk a bringákat, biztos úgy néztem ki, mint akinek épp eltolták a biciklijét, pedig nem is, mert én magam toltam. KB pedig megértő volt és már nem kampányolt egy közeljövőbeni biciklitúra mellett.

Ez volt biciklitudatlanságom igaz története. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de az enyém.
A nagymamám (akire egyébként egy csomó mindenben hasonlítok) 33 évesen tanult meg. Talán még nincs veszve minden...

Egyszer volt, hol nem volt....

Van az úgy, hogy amikor már jó dolgodban nem tudod, mit csinálj, akkor elkezdesz ingereket gyártani magadnak. Az ex-problémakör tipikusan ilyen álproblémahalmaz. Elmesélem legutóbbi esetemet. (Nem tudom, hogy ez most bármilyen módon kapcsolódik-e a teliholdhoz.)

T.-vel este elmentünk bevásárolni, mondta, hogy ő most úgy enne ilyen paradicsomos, tejfölös, tonhalas tésztát. Én ilyet sosem csináltam neki, de gondoltam elindult a kreatív, egyszerű és nagyszerű,  gasztronómia felé (túlhaladva  a lidlis bagettet, a tojásrántottát ésa  melegszendvicset), van konkrét kívánsága, hát jó legyen az, bár én tejfölt biztos nem tennék rá. Otthon tanakodunk, hogyan is csináljuk pontosan, nem is értettem, mire ez a nagy precizitás egy sitty-sutty összedobom kajához, mire kiderült, hogy ő már evett ilyet. Na, akkor elkezdett rémleni, hogy ki készíthetett neki ilyet... Elég hisztis tudok lenni ezen a téren, tehát már ettől elment az étvágyam. Majd egyszer csak elhagyta a száját a lehető legkegyetlenebb mondat, ami csak férfi szájából elhangozhat: "Ez a kedvenc kajám!" Konkrétan sokkot kaptam, elborította a lila köd az agyamat, hogy most azért komolyan, igaz, hogy nem vagyok kényszeres háziasszony, de igyekszem mindig főzni neki valami finomat (állítólag nem is teszem rosszul), jó rendmániás sem vagyok, de azért be lehet jönni hozzánk, erre ezt, ezt a mondatot kapom! Azt éreztem, hogy ezzel megsemmisíti az összes eddigi ételt és a vele járó -amúgy nem terhes- fáradságot, amit eddig készítettem neki. Hogy az semmi, meg lehet enni, mert kaja, de nem nagy szám, bezzeg ez a tészta!

Pause: Egy kis szösszenet a háziasszonyságomhoz... Úgy volt, hogy T. szombaton valamikor délután-este felé megérkezik, mert szombat reggel ér haza a melóból, alszik, aztán lejön hozzám. Én kis takaros háziasszonyként gondoltam, megfőzök, aztán rendet rakok, meg kitakarítok, majd magamat is kicsinosítom. Már szinte kész volt a kaja, épp nekiláttam a mosogatásnak, a konyha egyébként szaladt, meg a lakás többi része is, amikor fél 1 körül megérkezett T. Megörültem neki, jól meglepett, hirtelen nem is értettem, hogy került ide ilyen hamar, én csatakos voltam, meg lepukkant, majd kiderült, hogy nem csak ő érkezett meg, hanem az anyukájáék is. Na, itt kezdett leszakadni a bőr a képemről, banyeg tök káosz volt, én meg ott állok fakanállal a kezemben egy szemétkupac közepén (ez volt akkor a lakás), hogy ööö, izééé, csókolom, épp most főztem meg, amúgy meg nem vagyok mindig ilyen rendetlen ám... (T. amúgy egyszer valóban hívott aznap, de én sajnos nem hallottam, meg ő sem erőltette a dolgot, így váltam az információhiány áldozatává.)

Visszatérve a csodálatos tonhalas, tejfölös, paradicsomos tésztához: úgy éreztem, egy életre elment a kedvem nemcsak konkrétan ettől a kajától, hanem az összes hozzávalójától is! Sőt, egy ideig biztos nem is főzök neki semmit, ha ez a köszönet érte! Nagy duzzogva egy szelet brownie-val (jó, lehet, hogy volt az kettő is) kivonultam a konyhából (fészbukozni) és jól meg voltam sértődve. T. érzékelte, hogy ez most egy nagyon kegyetlen mondat volt, úgyhogy elkezdte menteni a menthetőt és egy komoly tettre szánta el magát. T. kulcstartója egy maci, egy kis cuki, félszeg, szeretni való, ámbár egy ősellenség ex-től (ez engem minősít) származó maci. És maci vesztére származásának körülményei ismertek számomra. Ezért én már rég kipécézte macit és gyűlöltem őt! (Igen, papíron már rég elmúltam 3 éves....) Ezt többször is T. tudtára adtam, ámbár inkább viccesen, igazából azért nem mentem volna Dunának maci miatt. T. mindig viccelődött, hogy majd lecseréli, ha veszek neki egy másik kulcstartót (amúgy varrni akartam egyet neki). Szóval a nagy tésztadráma kellős közepén hősies tettre szánta el magát miattam és ezzel igazán bizonyította, hogy mit jelentek neki. Leszedte macit a kulcscsomójáról és egy határozott mozdulattal a szemetesbe taszította. Szegény párának vége, miattam kivégezte, meglehetősen csúnya és szánalmas halált halt, hősinek egyáltalán nem mondhatót. Béke poraira... És T., mivel amúgy nagyon okos (megügyesmegaranyos),ezzel kivégezte az ex-ekkel kapcsolatos hisztimet is. Én még ugyan elkezdtem duzzogni, hogy márpedig én ebből nem eszem, és márpedig akkor sem eszem, erre ő.... a lehető legszeretetteljesebben rámrivallt, hogy: " Márpedig ideülsz és akkor is eszel ebből, mert ezt neked is csináltam és különben is, a kedvedért kidobtam a macit!" Hát... elszégyelltem magam, mint egy ovis, aki rájött, hogy rossz fát tett a tűzre... nincs mit tenni, igaza volt (már megint), megettük ketten a tésztát (finom volt ám amúgy...), futtattunk egy utolsó "mizavarazexedben" kört (fényképek, mindenféle hétköznapi tárgyak és a kimúlt maci), aztán rájöttem, hogy ennek nincs az égvilágon semmi értelme... Kísértetek csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük, Most értettem meg (éljen, ennek is eljött az ideje), hogy nincsenek ex-kísértetek, csak ha hagyom, hogy legyenek.

Ő most nekem főzte a tésztát, nem másnak. Jó pasi.

Soha ne menjetek fodrászhoz teliholdkor!

Eljött egy újabb telihold - és igen, még mindig a teliholddal vagyok elfoglalva, de ígérem, lassan leszakadok erről a témáról. Most alapvetően nem is voltam bezizzenve, azt leszámítva, hogy nagyon rám tört a  hajlevágathatnék. Mivel nincs is az ősszel több fellépésünk (a gazdasági világválság következtében nem futja már kultúrára), ezért gondoltam, megtehetem, hogy kicsit rövidebbet vágatok az amúgy is "néptáncoslétemredurvánrövid" hajamnál (T. szerint ez félhosszúnak számít), amit éppen hogy össze tudok fonni  két ágba (plusz sok csat, meg betonséró a hajlakktól), mert mire legközelebb kell , addigra majd úgyis megnő. Ezért el is terveztem, hogy munka után elmegyek a Biohair-be (ez itt a reklám helye) és levágatom. Eddig abszolúte pozitív tapasztalataim voltak velük kapcsolatban, potom pénzért, nagyon jó kis frizurákat rittyentettek mindig. (Aki esetleg nem ismerné őket: ez egy gyorsfodrászat, nem kell bejelentkezni, hamar sorra kerülsz, alapvetően jól dolgoznak és közben nem kell feltétlenül az életedről csacsognod a fodrásszal. Szóval abszolúte kielégíti a mai kor igényeit.) De tényleg, boldog-boldogtalannak mindig promócióztam őket. Még anyukámat is rászedtem, hogy menjen el oda, pedig amúgy ő nagy fodrászellenes, soha senki nem vágja le jól a haját, mindig magának vágja tükörből, szóval mondtam, hogy jó lesz neki ott, higgye el. Na hát el is ment, de fodrászellenességét csak fokozta az eset, ugyanis tényleg elrontották a haját, úgyhogy tükörből vágja azóta is. Gondoltam, ez biztosan csakis azért történhetett vele az én csodálatos Biohair-emben, mert a negatív hozzáállása egy önbeteljesítő jóslat volt. 

Szóval gondoltam vágatok valami jó kis vagány frizkót. Hozzá tartozik a történethez, hogy én amúgy tisztában voltam azzal, hogy telihold van. Derengett is valami népi bölcsesség afelől, hogy ilyenkor nem szerencsés hajat vágatni, inkább fogyó holdkor, utána is néztem, tényleg így van, de hát mit nekem népi bölcsességek (amiknek nagy része amúgy igaz szerintem), márpedig nekem most új frizura kell! Mit nekem hold, meg ilyenek... (Mondjuk ebben is megnyilvánul "emocionális bigyóságom", néha hiszek ebben a  holdas mizériában, néha meg nagy ívben...) Úgyhogy el is mentem szépen, keveset vártam, beváltottam az ingyen fejmasszázsomat (jajj, az isteni volt!), majd elmagyaráztam a csajnak, hogy mit szeretnék. Először valami asszimetrikus fazont akartam, de lebeszélt róla, mert szerinte akkor nagyon rövidre (!) kellene vágni az egyik oldalát, hogy kiadja a formáját. Jó, oké, hiszek neki, legyen akkor egy sima bubi. Megmutattam, meddig érjen hátul, hát mondjuk tényleg addig ér, de arról nem volt szó, hogy ennyire felnyírja! Konkrétan megkopasztott! Meg most kb. olyan a hajam, hogy külön életet él a fülem mögött és a  fülem előtt, nincs benne semmi egységes, meg átgondolt, meg vagány, meg egyáltalán... Annyira rövid, hogy nemhogy az ősszel, de még jövő ilyenkorra sem fonom be! (Jó, oké, mindig mondom, hogy kötök kendőt, de azért mégis...) De ráadásul úgy rövid, hogy hátulról úgy nézek ki, mint valami kisöcsi, oldalról meg mint valami spániel. Egyszóval rettenetes. Már keresgélem azt a csinos kis zacskót, amit holnap a fejemre húzok és az elkövetkezendő fél évben viselni fogok, hogy eltereljem a  figyelmet az elbaszott hajamról. És hiába megyek vissza, hogy ez itt kérem rövid lett, nem fogják tudni visszaragasztani, úgyhogy ez most egyenlőre ilyen marad... (A kérdés amúgy jogos: miért nem reklamáltam ott? Hát azért, mert ott egészen egyszerűen kevésbé tűnt fel. Nem voltam ott sem elragadtatva, de otthon ért az igazi sokk. Ti is voltatok már így?)

Ja, és azt majdnem elfelejtettem, hogy ma egyébként még napközben, a régi normális hosszúságú és fazonú hajamat ketten is megdícsérték, úgyhogy ezek után tényleg nem úszom meg a zacskót... (illetve, ha meg akarom úszni, akkor kell a zacskó...) Nagyon magam alatt vagyok... (T. illedelmesen azt mondta, hogy neki tetszik -bár csak fényképen látta- és megígérte, hogy emiatt nem fog kiszeretni belőlem.) 

Konklúzió:

1. Még a Biohair-ben is vannak béna fodrászok. És sajnos a pozitív hozzáállás sem mindig segít...Végre volt egy hely és most nagyon csalódott vagyok...Az elpártolást még fontolgatom.

2. SOHA, DE SOHA NE MENJETEK FODRÁSZHOZ TELIHOLDKOR!!! Mindenféle mizériát, ami a teliholddal kapcsolatos, vegyetek komolyan! Leginkább azt tudnám tanácsolni kedves nőtársaimnak, hogy teliholdkor menjenek haza, zárják magukra az ajtót, lehetőleg ne kommunikáljanak senkivel (csúnya hiszti lesz a vége), majszolgassanak el egy tábla csokit (másnapra azért nem árt betervezni egy kiadós futást), nézzék meg a Büszkeség és balítéletet (csakis a BBC-s változatot), az összes (értsd az összes) gondolatot űzzék ki a fejükből (zombik előnyben), és szépen, csöndben, illedelmesen várják meg a holnapot. Esetleg vonyítozzanak az erkélyen, ha jól esik... Sok-sok ballépés elkerülhető lenne így...

Én kérek elnézést.

Egyperces

20 perc, 2 bolt, 4 póló. A férfi vásárol.

Itt is, ott is, amott is

Nagyon jó hetet tudhatok magam mögött. Volt balatonozás, kánikula (vééégre!), csajozás meg persze pasizás is. Kezdem szép sorjában.

Balaton

Kemping, első sátrazásom (tetszett!), T.-vel első közös nyaralásunk, meleg, dögmeleg (végre!, T. mondjuk kevésbé élvezte), fürcsi, eszem-iszom, hajó, Badacsony, pincetúra (Badacsony-túra helyett, de persze azért ez sem volt ellenemre), koncert, további szomjoltás (badacsonyi borból Balatonbogláron, szüreti napokon - élni tudni kell), tüzijáték(ból semmit nem láttunk), még-még fürcsi, én jól lebarnultam, T. meg jól leégett, tán egy enyhe napszúrást is kaptam, de lesz*rom, mert végre feltöltődtem napenergiával.  Jó volt ott és együtt! Még sok ilyet akarok!

(Megjegyzés: A hervis-es óccsó sátor szar, széttörtek a  sarkai, ahol ki kell támasztani, meg beleszúrni a cölöpöket, még jó, hogy nem dőlt ránk, vissza is vittem szépen a boltba. Véletlenül se vegyetek ilyet!)

Székesfehérvár

A következő utam (tönkrement) sátrastul, polifoamostul, enyhén napszúrásosan Székesfehérvárra vezetett csajozni. Ciccolina barátnőnk látott vendégül minket Márissal és úgy volt, hogy Szatír is jön, de  rosszul érezte magát (lehet, hogy ő is napszúrást kapott, csak ő rendesen, mert ugye 40 kilósan mi más dolga van az ember lányának mint tűző napon ácsolni), ezért lemondta az utolsó pillanatban. Jenő (ő is lány) igazoltan volt távol tekintettel harmincikszedik hetes terhességére. Kiderült, a nők olyannyira emocionális bigyók, hogy a barátnők nemcsak hogy egyszerre mikulásoznak, hanem hogy egyszerre nem, vagyis egyszerre lesznek terhesek. Az első blikk ellenére ugyanis Ciccolina hasa nem az ura remek főztjétől gömbölyödik, valamint Szatír sem a napszúrástól émelygett. (Nekem persze nem pörögtek az agytekervényeim, mivel csak az kezdett gyanús lenni, hogy C. miért tért jó útra és miért nem cigizik.)  Asszem, mostanában nem fogunk nagy zülléseket csapni. (Máris, te vagy az egyetlen reményem!) Persze azért "öröebódottá" van, mert jó felé repült a gólya, bővül a "bandánk", jön az utánpótlás, illetve a kormány most már biztosan a társadalom hasznos tagjainak tekinti barátnőimet. (Kedves társadalom, én még kicsit élősködni fogok rajtad, előre is elnézést kérek önzőségemért és haszontalanságomért). Amúgy sokat dumcsiztunk, tettünk-vettünk-ettünk-ittunk, tovább balatonoztunk (tovább barnultam). Jól voltunk tartva, na! 

Olyan volt, mint régen a gimiben, amikor nyáron pár napot egymásnál vendégeskedtünk. Egyszerre repültünk vissza az időben és egyszerre szembesültem azzal, mennyire eltelt az idő. Az első gyámoltalan pasistírölésektől, járásoktól, berúgásoktól, epilátorvásárlásoktól (erről majd talán egy külön posztban...), kamaszkori anti-nő korszakunktól (erről is) kezdve az útkeresésen, észhez térésen, igazit megtaláláson át a családalapításig. Örülök, hogy mindezt velük együtt megérhetem (*könnycseppetelmorzsol*). Úgy tűnik, tényleg felnőttünk (illetve a saját magam ügyében most inkább nem nyilatkoznék). Megöregedni viszont sosem fogunk! :)

Bp

Mentem tovább udvarolni. (Amíg én henyéltem, T. szorgosan dolgozott.) Ingyen szauna volt a panelban 40 fokban, (bevallom a végére elegem lett a melegből), de nem ez volt a lényeg, hanem hogy nyár és együtt és pihi és együtt és csak úgy elvagyunk - együtt. És pihi.

Aztán most itthon (egyedül), a meleg enyült, végre fúj a szél, tisztul a levegő. A káosz az agyamban nem annyira, de legalább kevésbé kattogok. 

Hasznos gondolatok jelentkezését várom! Aki tudja hol találom őket, azonnal értesítsen! Sürgős! :)

Akci-jóóó!

Életem első sátrazására készülök a hétvégén. Még sosem sátraztam, eddig ez kimaradt az életemből. Szóval hétvégén megyünk a Balcsira és felavatjuk az új sátrat! Sátram ugyanis már van, még nyár elején beszereztem. (Tud valaki a sátorra szinonímát? Sok lesz itt a szóismétlés.)

Namármost, az úgy volt, hogy én papucsot venni indultam a Hervisbe (mert a kedvenc nyári flangálós pacskeromat ellpoták tavaly a Balaton partról, csak azért mert nájki volt -persze én is hülye voltam, miért abban megyek strandra-, a veszteségélményt máig nem dolgoztam fel, ezért úgy döntöttem, kompenzálásképp megérdemlek egy újat), és akkor látom, hogy kettőt fizet, hármat vihet akció van! (Minden termékre!) 

A folytatás előtt fontosnak tartom leszögezni azt, hogy ugyan nőből vagyok, de szent meggyőződésem, hogy én személy szerint nem vagyok szolgája és áldozata a kapitalizmusnak, csupán élek az effajta kihagyhatatlan lehetőségekkel a spórolás érdekében. 

Szóval a papucsomat már kiválasztottam (ugyanolyan mint a régi, helyreállt a lelki békém), azután körbenéztem, hogy mit is vegyek még, majd megakadt a szemem  a hálózsákokon -ohó, ilyenem nekem nincs is!-, pedig hányszor kellett volna már, de mindig csak kölcsön kértem másoktól. Jól van, ezt megveszem. Na, két termék már kipipálva, de mi is legyen a harmadik? Fürkészgetek,gondolkodom (olcsó futócipő vagy napszemüveg?) nézek, nézek (netán egy kézi súlyzó?), nézelődök... ééés megvan! -villanykörte kigyullad, felkiáltójelek cikáznak a fejem körül - hát persze, hogy egy SÁTOR! Mi más? Hisz nekem nincs is olyanom, és milyen olcsó (6 rugó), és kilimandzsáró és az igazán hasznos, ha van egy otthon, jól jöhet az még! (Devizahitelesek figyelmébe is ajánlanám eme lehetőséget végszükség esetére. Nem is értem, a kormánynak hogy nem jutott ez eddig az eszébe.) 

Tekintettel arra, hogy nem igazán vagyok nagy sátorszakértő, hívtam T.-t, hogy adjon tanácsot, a megadott paraméterek alapján ez jó sátornak számít-e. T.-t épp felébresztettem és nem igazán értette, hogy minek nekem sátor, ha már mindenáron költekezni akarok, miért nem veszek inkább egy pólót. De nekem nem póló kell, mondom, hanem sááátoor, mert akkor lehet majd menni sáááátrazniiii! Mániás fázisomban nem tudott meggyőzni a sátorvétel szükségtelenségéről, meg én sem őt a szükségességéről, de áldását adta a kiszemelt darabra, majd visszafeküdt aludni. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy a sátrazás gondolatmagját ő ültette  ám el a fejemben még régebben, úgyhogy hiányoltam a lelkesedést, de az is igaz, hogy ha fordított esetben ő egy hasonló kaliberű kérdéssel verne fel engem álmomból - hát hasonlóképpen hülyén néznék én is.)

Szóval tuti vétel volt ez a hármas! A papucsomat azóta is lelkesen hordom (nagggyon kényelmes amúgy), bár most azt hiszem, nem ebben fogok strandra menni, a hálózsákomat is felavattam, úgyhogy már csak a sátor van vissza (ott árválkodik szegény még az originál csomagolásában). 

"Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit (meg egy sátrat, meg egy hálózsákot, meg két polifoamot, meg....) hoztam el az útra...." :) Hétvégén irány a Balcsi!!

És ugye, hogy nem volt felesleges megvenni? ;)

A számítógépem is lunáris

Történt ugyanis, hogy hazaértem a hétvégi udvarlásból (ilyen ez a modern világ), épp súlyos fészbukk-elvonási tüneteim voltak, bekapcsoltam a gépecskémet, fészbukk megnyit, levelezés megnyit, bioritmus helyreáll, majd gépecske lefagy. Pedig Ubuntu (Linux), az kb. sose fagy le (beszippantott a Windows-ellenes mozgalom). Újraindítom, nyöszörög, de semmi, se kép, se hang, megint újraindítom, semmi, elosztót lekapcsolom-felkapcsolom, semmi, női módszert alkalmazva eljátszom ezt még vagy húszszor (hátha huszonegyedszer sikerül), de továbbra sincs életjel.

(Amúgy az igazi női módszer az, amikor egy gép, pl. a munkahelyemen a fénymásoló nem hajlandó azt csinálni, amit én akarok és értetlenkedik - pl. "kifogyott a tálcából a papír" vs "demostraktambepapírtbmeg!" , nos ilyenkor néhány perc empátia után győz a nyers erő és nemes egyszerűséggel kikapcsolom ="kuss!!"- majd lám-lám, rögtön kis kezesbáránnyá változik. :))

Szóval kezdtem megijedni, hogy oda a gépem, banyeg (pedig nemrég vettem, jó, használtan, de ismerőstől), mivel az előző gépem szintén hasonló tünetek után egy spontán kisüléses szívinfarktus után végleg eltávozott körei(m)ből. Nem akartam új társamat is hasonlóképpen elveszíteni, ezért gyorsan telefonos segítséget kértem T.-től (neki udvarlok, meg ő is nekem :) ), hogy Gyurcsok-módra távgyógyítson nekem izibe, de mondta, hogy -annak ellenére, hogy amúgy nagyonügyesmegokos- ő olyat nem tud. Mindenesetre azt az instrukciót kaptam, hogy ne nyúljak a géphez és áramtalanítsam, lehet, hogy a konnektorral van a galiba (földeletlen panel-konnektor). Jó, mondom, én hallgatok rá, nem szeretnék egy új gépre beruházni. Néhány nap múlva (amikor már nagyon elvonási tüneteim voltak és úgy tűnt T. nem tud lejönni megcsinálni) fogtam a gépecskémet, beletettem egy nagyon csinos gyümölcsmintás strapabíró szatyorba (még Finnországból hoztam, tök dizájnos), és szatyorbagépestül elballagtam vele az infoboltba. T. javasolta, hogy előtte azért próbáljam meg még egyszer elindítani, hátha... de hát mondom, csesztettem én itt eleget akkor, ennyire nem vagyok szőke. Különben is akkorra már kipreparáltam a vincsit a gépből, mivel az nincs rögzítve, hanem zajvédelmi okok miatt két összenyomott WC-papíron  nyugszik (ez T. szabadalma). A boltban tíz percet biztos vártam, mire az egyik autista (akarom mondani informatikus) hozzám szólt (szemkontaktus továbbra sem volt), elmondtam a problémámat, csávó, lejegyzetelte, kivette a szatyorból a gépet, odaadta a csatlakozót, hogy ezt tegyem el, nem kell nekik, majd mondta, hogy érdeklődjek másnap. (Utána ráeszméltem, hogy banyeg a csatlakozót ott hagytam...) Másnap hív a szaki, hogy hát a gépemnek semmi baja, náluk ment, nem tudja mi lehetett. Mondom jó. Szerencsére jó fejek voltak és nem számláztak ki semmit a működő gépemre. Aztán, hogy még szőkébbnek tűnjek, mondtam, hogy amúgy a csatlakozót meg mégis itt felejtettem tegnap, de rendes volt és adott egyet a kupacból. Szóval szatyorbagépecskével hazaballagtam és csodák csodájára tényleg működött! Nem értem, senki sem érti. Mindenesetre nyaralt egyet  a számtech-boltban én meg pár napig mással is lefoglaltam magam a fészbukk-nyomkodáson kívül.
Hisztizett egy kicsit a drága... de visszatért és most újra békés, boldog időket élünk meg együtt. Rá viszont a telihold lehetett jó hatással, mert ő pont akkorra gyógyult meg. Mindegy, a lényeg, hogy újra egészséges! :)

(Amúgy lehet, hogy a csatlakozó volt a ludas? Mert nem a sajátomat kaptam vissza...)

Első

Mindjárt hajnali kettő és nem tudok aludni. Forgolódtam már vagy két órája, hátha sikerül elaludnom, de semmi... Mindenfélén kattog az agyam, épp megváltoztatni készülök az életemet, sok a gondolat, kevés az eredmény, az agyam meg majd szétrobban.

Amúgy meg épp telihold van, illetve tegnap volt, de még mindig hat, ergo teljesen fel vagyok bolydulva, tele vagyok felesleges energiával (hiába futottam egy órán keresztül, meg tornáztam még egy felet, hasztalan...). Komolyan mondom, mindjárt kiállok az erkélyre vonyítozni, hátha segít, vagy vámpírrá változom (annak van valami köze a teliholdhoz amúgy? vagy azok a boszorkányok?), vagy nem tudom, de ez kibírhatatlan. És szerintem nem én vagyok az egyedüli nő, aki ettől így bezizzen. És igen, nő, mert mi nők ugye lunárisak vagyunk, meg amolyan "emocionális bigyók" ahogy egyik újdonsült orvos ismerősöm mondta, vagyis mi tényleg egy csomó lelki indíttatású fizikai tünetet produkálunk (pl. a barátnők mindig egyszerre mikulásoznak). Na, de ettől még mindig nem bírtam aludni, mert lunáris, emocionális bigyóságom kombinálva a "megváltoztatomazéletemet", "najódehogyan" problémakörrel teljességgel taccsra vág, illetve, ha legalább taccsra vágna, de nem... jajj, vki vágjon már taccsra, vagy kupán, vagy valami...

A fetrengésnek nem sok értelme volt, ezért felkeltem és  úgy gondoltam, elindítom rég tervezgetett blogomat, hasznosabb időtöltés ez, mint a forgolódás. Mindenféléről fog majd szólni, ami körülvesz, érdekel, történik, nincs koncepció. Mint ahogy nem lesz hosszas komponálás sem. Ami egyből jön, azt írom majd le (néha egy csipetnyi backspace azért belefér, de nem viszem túlzásba, megígérem). Így történt ez most is.
Kalauz nélkül, kontroll nélkül...