A virággyilkos ajánlata

Kép forrása: http://fineartamerica.com/

"Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet." - szól a közismert mondás. Nos, ööö, ez alapján úgy tűnik, én rossz ember vagyok. Nem tudom, hol előírás az a nők számára, hogy fanatikus virágrajongók legyenek. Mert ez is beletartozik ugye a nő-sztereotípiába, hogy a nő az bizony mos, főz, takarít, csinos, fitt, határozott, szellemes, kiegyensúlyozott és természetesen odavan a virágokért. Mármint félreértés ne essék, nincs énnekem semmi bajom a virágokkal, de valahogy nem köt le az, hogy beszélgessek a szobanövényekkel, innen oda, majd onnan ide hurcolásszam őket, azt lessem mennyit eszik a drága, illetve éppen milyen totál lehetetlen helyre kívánkozna fényigénye szerint települni. Tisztelem, becsülöm azon nőtársaimat, akik erre képesek, de én nem vagyok ez a típus. Emiatt rendre kinyírom a (főként ajándékba kapott) virágokat. Nem szándékos, meg örülök is nekik, amikor megkapom őket, de én képtelen vagyok erre a kényszeres női macerálásra.

Kép forrása: http://www.ambius.co.uk/

Van azonban egy olyan csodálatos szobanövény, amit a magamfajta sorvadó lelkű, elfajzott nőknek találtak ki, ez pedig nem más, mint a zamioculcas! (Ahogy a kollégáimmal elneveztük: "nebasztassvirág".) Ez egy csodálatos, önálló, felnőtt lelkületű növény, nem akaszkodik erőszakosan a gazdájára, minden körülmények között feltalálja magát, sőt, megkockáztatom, hogy mazochista. Kifejezetten szereti, ha nem öntözöd, ha nem kap fényt, ha nem ülteted át. Csak hagyd békén és ő ezt fogja meghálálni. Lehetetlenség tönkretenni, még nekem sem sikerült, pedig sajnos nyírom ki sorra a virágaimat, csak a legstrapabíróbbak maradhatnak. (Illetve két ismerősömnek mondjuk sikerült eltenni láb alól a zamioculcas-át, de pontosan az agyonabajgatással.) 

Szóval a hozzám hasonló virág-sorozatgyilkosoknak szeretettel ajánlom a zamioculcast! Olcsó, mindenhol kapható (én a teszkóban vettem), mindemellett nagyon dekoratív jószág. Ez az első virágom, amit igazán szeretek. Mert nem holmi kényes úri kisasszony, hanem inkább amolyan tartással rendelkező, talpraesett, önálló modern teremtmény! Éljen soká a zamioculcas!

Dicsőítő poszt - az ischlernek

A kép forrása: http://letthemeatcakeshesaid.blogspot.com

(mert még mindig rossz a fényképezőgépem)

A gimnázium büféjében kezdődött minden. Ha ki akartam szakadni pár percre az időből, ha szomorú voltam, ha izgultam egy dolgozat miatt, vagy éppen rosszul sikerült egy előző, vagy csak úgy, ha azt éreztem, megérdemlek egy kis kényeztetést, mindig hozzá fordultam. Ha csak rágondoltam, gyarló, földi boldogság öntötte el a lelkecskémet, kellett, szükségem volt rá, a rabja lettem. Mint egy dohányos, úgy vágytam rá, hogy meglegyen a napi adagom. A betevőm. Az ischlerem. 

Ahogy ettem kedvenc desszertem, elfelejtettem minden bajomat, elszállt a stressz, elöntött az endorfin. Olyan volt ez számomra, mint egy nyugtató, szorongásoldó és hangulatjavító keveréke, csak finomabb és mellékhatások nélkül. Bár az előbb említettek közül szerencsére egyikre sem szorultam eddig, tehát nem tudom megítélni, hogy milyen az ízük. Mondjuk mégiscsak van azért mellékhatása kedvenc süteményemnek, mert egyrészt ez is függőséget okoz (lsd: én), másrészt pedig sajnos nem túl update-es  és súlygyarapodást okoz. De esetében erre a reakcióm az, hogy (síp) lesz*rom (síp)! 

Állítólag I. Ferenc József császár kedvelt süteménye volt ez, amelyet neki készítettek először Bad Ischl-ben, és amit mindig szívesen fogyasztott ottjártakor. Nos, én Ischl-ben még nem fogyasztottam ischlert (fú,  az azt hiszem, olyan lenne számomra, mint egy zarándokút, visszatérés a "szent földre"), de leteszteltem már sok cukrászdát és kisboltot. Gondban is voltam a gimis büfé tökéletes ischlere után, honnan is szerezzem be a megfelelő minőségű árut. Búcsúként a barátnőimtől a ballagás előtti 18. születésnapomra egy rakat ischlert kaptam (*könnycseppetelmorzsol*). Főiskola alatt a kollégium melletti Prím cukrászda remeke "vitte a prímet" (jajjdeviccesvagyok, de amúgy tényleg simán lepipálta a nevesebb Zsitvayt). Aztán most a munkahelyemen gyakorlatilag a bőség zavarában szenvedek ischler-lelőhelyt illetően: kisbolt, grappa, aranycipó, piacos cukrászda. Gyakorlatilag nem maradhatok ischler nélkül, ha szükségem van rá. A hatása sem változott persze, ugyanúgy felszabadulnak a  boldogsághormonjaim, amint beleharapok az első falatba. De sajnos egyik sem olyan, mint a gimis büfé ischlere. Puha, omlós, tojás nélküli verziójú tészta, piros lekvár, bőséges csokiréteg... Nem túl komplikált, mégis a most kaphatóknál valami hibádzik... (Általában a száraz tészta, vagy a kispórolt lekvár a bűnös, esetleg tojásos a tészta.)

Aztán most karácsonykor (és a fene se tudja, miért nem tettem így korábban) elkészítettem életem első ischlerét! Utánanéztem sok receptnek, de tulajdonképpen az alaprecept mellett döntöttem ("x" dkg cukor, "2x" dkg margarin, "3x" dkg liszt, némi darált dióval) és jól tettem. Barack és meggy lekvárral töltöttem (mindenki örömére, ebben ugyanis nincs igazság, döntetlen lett a közvélemény-kutatásom eredménye kettejük versenyében). És jelentem: tö-ké-le-tes lett! Komolyan mondom, hogy alig bírtam összekanalazni a lelkemet, úgy olvadoztam két tálca tökéletes ischler látványától. (Jó, csak annyi, hogy a külseje azért az nem volt annyira tökéletes, de nem is nézegetni akartam, hanem megenni.) Gyorsan el is fogyott, nagy sikert aratott mindenhol.

Elköteleződésem irányában örök és megmásíthatatlan! Néha flörtölök egy-egy mignon-nal, de akkor is ő marad az igazi!

És tényleg, annyiszor sóvárgunk dolgok után, pedig csak egyszerűen neki kéne állni és megcsinálni. Nem nehéz, nincs benne semmi misztikus. Egyszerű és nagyszerű. Jó, kicsit időigényes, de hát valamit valamiért!

Most is elkészült egy nagy adag, már csak a csokimázat várják türelmetlenül a kis drágáim. :)

Ritörn!

Ezennel visszatérek, nem menekültök!

Eltűnésem oka az volt, hogy vizsgázgattam, és bár be kell vallanom, hogy a nagy magyar egyetemista hozzáállást hoztam én is, vagyis nem nagyon erőltettem agyon magamat, azért némiképp mégiscsak rabolta az időmet és a maradék gondolataimat ez a fránya vizsgaidőszak, így nem nagyon maradt időm átlagon aluli és felüli perceimet megosztani veletek. 

Meg kell jegyeznem, hogy amúgy a karácsonyt a lehető legrosszabb időpontban ünnepeljük. Év vége, hajtás, műsor, szabadság, és aki ráadásul olyan balfék, mint én, hogy azt se tudja milyen indokból képes egy társadalmilag agyonbecsült és túlfizetett szakmán belül továbbképezni magát papírügyileg, annak bizony vizsgaidőszak is bővíti advent megbékélős, lenyugodós, befelé fordulós időszakát. Utolsó pillanatokban lelkes ajándékkészítés, saját kezűleg, mert akármilyen fáradt is az ember, hogy néz már az ki, hogy összeveszek valami vackot a szeretteimnek. 

 (Zárójeles gyors sztori: T.-nek egy nagy plakátot készítettem, amire mindenféle olyan képeket ragasztottam, ami hozzá valamilyen módon kapcsolódik. Ennek az utolsó pillanatban sikerült nekiállnom ugye, karácsony előtt egy héttel pedzegettük a témát, hogy kinek hogyan áll a karácsonyi ajándéka. T. mondja, hogy neki már csak ragasztania kell. Jé, mondom, nekem is. Komolyan mondom, még az is megfordult a fejemben, hogy ő is valami hasonlót csinál. Karácsony napján, útban feléjük megemlítette, hogy még ragasztania kell az ajándékomat. Mondom, itt tartottál ám egy hete is. Erre kb. 8x15 cm-es papírdarabot kellett felragasztania egy kartonlapra, amit 2 perc leforgása alatt sikerült is végrehajtania. Ragasztott, na! :) )

Na, szóval  ez a karácsony rémesen rossz időpontban van és nem tudom, hogy van-e valaki is, aki erre normálisan, békésen, szépen beütemezetten fel tud készülni.

Rövid karácsonyi kitérő után persze várt még egy pár vizsga. Sikerült ráéreznem a  levelezős tanulási módszer lényegére, ami a következőkből tevődik össze:

1. Jó esetben van egy alap elméleti tudás az első diplomából.

2. Van egy gyakorlati tudás, munkatapasztalat.

3. Az ember lánya szorgalmas és bejár órára (szabadság és ütemezett, lelkes véradás terhére), beül az első padba és demonstrálja, hogy ő nagyon lelkes hallgató.

4. Némineműleg tanul azért lopva esténként.

5. A fentiek összedolgozása és élénk képzelőereje segítségével kreatívan megoldja a vizsgákat és a házi dolgozatokat. Olyannyira kreatívan, hogy ennyi erővel akár regényt is írhatna!

De most már végeztem mindennel, lassan visszatöltődnek a fejembe a gondolatok, ötletek, telítődök eseményekkel, amiket majd jól megosztok veletek.

Úgyhogy hello 2012!