Praktikum

A féléves gyakorlatom véget ért, hamarosan államilag elismert "szegény szosziális" leszek. Visszatekintő  - pongyolán megfogalmazott - összefoglaló következik.

(A németországi diplomaelismertetési eljárásról korábban már ITT írtam.)

Szóval iskolai szociális munka egy Realschule-ban (5-10. osztály, kb. közepes képességű gyerekek), fenntartója a Diakonisches Werk (az evangélikus egyház szociális szolgáltatója). 

Kezdeném talán az egyházi vonallal: 

nos, ez itt szigorúan szakmai alapokon nyugszik, semmi vallásosat, isteneset nem hallottam a fél év alatt sem a gyakorlatvezetőmtől, sem a többi iskolai szoc.munkástól, sem az intézményvezetőtől. Szocmunka folyik és kész. Azt mondjuk talán a dolgozóktól elvárják, hogy történelmi egyház tagja legyen, de tőlem pl. ezt sem kérdezték meg. A keresztény értékrend (azaz a normális emberi értékrend, semmi extra) szerint kell végezni a munkát és viselkedni. A németek egyébként alapvetően nagyon vallásosak, de teljesen kulturáltan, magától értetődően élik ezt meg, nem gondolják ettől különb, jobb, feljebb való embernek magukat. A valódi, normális, alázatos keresztény értékek szerint gondolkodnak és élnek. Annak ellenére, hogy mind a Caritas, mind a Diakonie nagy szociális szolgáltatók Németország szerte, tényleg elsősorban szakmai munka folyik náluk, nem pedig az egyházi kórustagok, presbiteresk, egyéb testvérek mindenáron való (szakmai szempontokat megelőző) alkalmazása. 

A sok civil, egyházi szolgáltatónak egyébként megvan az az ismert előnye, hogy sokkal rugalmasabban tudnak reagálni problémákra, nem úgy, mint egy állami, agyonszabályozott intézmény. (Bár a németek alapból tök rugalmasan tudnak reagálni úgy általában bármire.)

Az iskolai szociális munkáról

Annak ellenére, hogy ez (még) nem törvényben előírt kötelező feladat, gyakorlatilag az összes iskolában van iskolai szociális munkás. Ebben az iskolában pl. 15 éve létezik. És a lehető legtermészetesebb dolog a világon, hogy van. Hogy néha Frau Z.E. kikér pár gyereket az óráról. Vagy hogy a gyerekek önként szeretnének lemenni kicsit hozzá beszélgetni. Mert pl. volt egy konfliktusuk, amit tisztázni szeretnének. Vagy valaminek a megszervezésében (korrepetálás, gyakorlati hely, stb.) segítséget igénylegnek. Vagy bemegy néha órára valamilyen játékos foglalozást tartani, vagy csak az osztállyal megbeszélni valamit. Nincs semmi fölösleges kérdezősködés, nem kapcsolódik semmilyen rossz szájíz, firtatva nézés, akármi azért, mert te most épp a Frau Z.E.-nél voltál. Kb. olyan, mintha a titkárságon lettél volna elintézni valamit. 

Az iskolai szociális munka ugyanis nemcsak a nehéz esetekkel foglalkozik, hanem minden, a gyerek jólétét érintő kérdéssel. Gyerekek, szülők, tanárok, mindenki mer oda fordulni. Sokszor a legcsip-csupabb ügyekkel. De pont ez a lényeg, hogy még az ici-pici problémát helyben, elérhető módon  kezeljék. Ne pedig egy sokkal nagyobb probléma miatt egy külső intézményből menjen ki valaki a családhoz. Mindig is vesszőparipám volt Magyarországon, és az itteni tapasztalatom is ezt támasztotta alá: az iskolai szocmunkát kell erősíteni, nem pedig a gyerekjólétiket. Mert akkor már régen késő, ha a gyejóról beszélünk (ha csak alapellátás is...). Itt az elmúlt fél évben egyetlen eset sem volt, amit jelezni kellett volna a Jugendamt felé. Nem hanyagságból, hanem azért, mert kisebb szinten sikerült megoldást találni. Egyébként is talán 2-3 ügy volt összesen, amiben a Jugendamt valamilyen módon érintett lett volna. 

A személyes tapasztalataimról

Most nem is azért, hogy mekkora tapasztalt vén róka vagyok, de csak dolgoztam már jópár évet. Ezek után nem volt könnyű visszakerülni a gyakorlatos szerepébe. Vegyes tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Mivel nem hordozom az önéletrajzomat a homlokomra tetoválva, plusz külföldi is vagyok, az elején még bizonytalanabb nyelvtudással, szerintem sokan nem tudtak mit kezdeni velem. A tanári karban is kb. a fele szerintem kb. félt hozzám szólni, nem vettek komolyan, mintha valami hülye lennék. Egy idő után megtanulja persze az ember lepörgetni, hogy ez tulajdonképpen nem az én bizonyítványom. És nyilván voltak nagyon kedves és segítőkész tanárok is, akik végig egyenértékűen kezeltek (és attól, hogy nem perfektül beszélek, az még nem azt jelenti, hogy hülye vagyok). Az iskolaigazgató is ebbe a csoportba tartozott szerencsére. 

A gyerekek elég furcsán néztek rám az elején, hogy ki ez a néni itt az iskolában, aki nem beszél tökéletesen németül, de aztán megszoktak. A házifeladatos csoportban is nem nagyon bíztak bennem az elején, de aztán rájöttek, hogy nyugodtan hívhatnak segítségül, legfeljebb néha megkérdezek egy-egy szót, hogy mit jelent. Mondjuk a gyerekek elfogadása is változó volt. Türelmetlenséget általában a másodgenerációs, migrációs hátterrű gyerekek részéről tapasztaltam. Tehát, akik már itt születtek, két nyelvet beszélnek, ugyanakkor akiknek a szülei tizenpár év után is igencsak törve beszélnek németül. Ezzel most nem azt mondom, hogy minden másodgenerációs ilyen, csak azt, hogy a kevésbé megértőek közülük valók voltak. Az "echte" német gyerekek meg genetikailag kódolva/ nevelve nagyon türelmesek. 

Hogy mit tanultam?

Hát jogi dolgokat így is önszorgalomból tanultam, nem a gyakorlatnak köszönhetően. Mi hogy működik, hogy hívják, hová tartozik, stb. Ebben a gyakorlatvezetőm kifejezetten antitálentum volt. Mondjuk szerencsére azért nincsenek olyan óriási különbségek.

Tanultam viszont rugalmasabb gondolkodást, szemléletmódot, reagálást a munkában. Egyfajta emberközelibb szociális munkát. Itt nincs nagy divatja a szakemberként jólmegmondósdinak, jobbantudósdinak. Nem arról van szó, hogy ne lehetne negatív dolgokat visszajelezni, de mégis nem olyan okostojás módon, eltávolodva zajlik az egész. A "Hilfe" szót eleve ritkábban hallani. Helyette sokkal inkább népszerű a "betreuen" (támogat) és a "begleiten" (kísér). Hozzátartozik még, hogy itt elég sokszínű a szolgáltatási paletta. Nem abban merül ki, hogy kétheti egyszer kimegy a családgondozó, és egy órában jól megmondja a tutit. Van olyanfajta segítő szolgáltatás is, hogy kimegy pl. egy olyan "családsegítő", heti több órában, aki pl. segít a háztartást rendbekapni, gyerekre vigyázni, stb. (Az egyéb szakmai részleteknek szerintem szentelek majd egy külön posztot.)

Magabiztosságot. Mert az egy dolog, hogy mi megy magyarul, milyen szakmai ismereteim vannak, itt azért mégis egy idegennyelven kellene boldogulni egy alapvetően kommunikációközpontú szakmában. Ráadásul az elején a német sem ment olyan jól. Szóval ebben mind-mind fejlődtem. Ha jön egy bármilyen szitu, akkor már nem tojom össze magam tőle. 

Összességében jó volt ez a gyakorlat arra, hogy megérkezzek ebbe a szakmai és kultúrális közegbe. Kicsit talán sok volt a fél év, sztem egy 3-4 hónap elég lett volna belőle. 

Nyelvileg

Sokan kérdezgetik tőlem, hogy megy a német, biztos tök jól beszélek már. Összefoglalom most a tapasztalataimat fél év után.

Nos, köszönöm, haladok-haladok. De nem megy azért ez olyan gyorsan. Vagy legalább is attól függ, milyen szintre szeretne eljutni az ember.  

Előzetes nyelvismeretemről azt kell tudni, hogy rendelkezem egy megboldogult középfokú nyelvvizsgával még 17 éves koromból, majd a némethez 13 évig hozzá sem szagoltam. Amikor tudtuk, hogy kijövünk, nyilván elővettem a régi könyveimet, elkezdtem ismételni, olvastam a Deutsch Perfekt újságot (tök jó amúgy, ajánlom mindenkinek!), néztem "hochdeutsch-ul" beszélt német híradót, valamint egy szakmai minimálszókincset is összeszedtem. Nem álltam a helyzet magaslatán, de azért el már nem adtak volna.

Aztán idekerültem és alig értettem valamit, kivéve persze, ha valaki szépen artikulált Hochdeutsch-ot beszélt. Nos, ők alapvetően kevesen vannak. Ellenben hol enyhe, hol igazán durva helyi dialektusban beszélnek. (Csak hogy el lehessen képzelni: a nálunk legvadabbnak számító palóc tájszólás vs. irodalmi magyar kismiska a német dialektusok közötti különbségekhez képest.) Meg persze gyorsan beszélnek, nem olyan németórás, de mégcsak nem is híradós tempóban. Az első hetekben a processzorom annyira leterhelt volt, hogy estére teljesen kidőltem. Rá kellett állni a fülemnek a helyi beszédre. A pékségben ugye alapvetően egyszerű emberek dolgoztak, egyszerű témák merültek fel egyszerű mondatokban. Bár az is megérne egy külön misét, hogy a magyar nyelvoktatás mennyire készít fel pont pl. a legegyszerűbb hétköznapi kifejezésekre... Kb. egy hónap múlva ez a fajta egyszerű beszéd már nem fárasztott. 

Volt egy nagy mumusom is, mégpedig a telefonálás. A telefonban szinte semmit nem értettem, ugyanis ott nincs puskázási lehetőség, nem lehet a gesztusokat figyelni közben, egyszerűen csak a beszéd van és kész. Minden egyes alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, amikor a telefon megcsörrent, a stressztől pedig végképp nem bírtam megmukkanni sem. Aztán szépen lassan ebbe is belejöttem. Azt azért nem állítom, hogy szívesen folytatok telefonbeszélgetést szofisztikált témákban, de azért lényegesen jobb, mint az elején.

Mondjuk, amire pl. a pékségben sosem volt esélyem: akusztikusan nem hallani valamit. Azt egyből úgy vették, hogy nem értem, amit mondanak. A kevésbé intelligensek ilyenkor nekiálltak mutogatni, mint egy majomnak... Nos, ilyenkor egyből levágtam, hogy ki beszél idegen nyelvet és ki nem. (Vagy hogy ki szavazott az AFD-re és ki nem.) Pedig nehezítő tényező aztán bőven akadt: zúg a kávégép, a tejhabosító, a sütő, kiszolgál a kolléga mellettem, zörög a zacskó, stb. Az elején a lelkemre vettem a  bunkókat (szerencsére azért nem volt sok belőlük), most már ezt is könnyebben elengedem.

Aztán márciusban kezdődött a gyakorlat az iskolában. Nyelvileg ez órási lépcsőfokot jelentett. A korlátozott nyelvi kód fogalmát itt tapasztaltam meg igazán. Hogy eltérő társadalmi helyzetű és iskolázottságú emberek mennyire másképpen beszélnek. Itt már aztán jöttek a bonyolultabb gondolatmenetek, szavak és megfogalmazások. A processzor megint leterhelődött, estére megint kidőltem. Állandóan csak jegyzeteltem a szavakat, amiket nem értettem. Hát volt belőlük egy pár. Most már ebben is érzek javulást, de még mindig van hová fejlődni. Még bőven nem úgy beszélek, mint egy értelmiségi ember, és igazából nem is tudom, hogy mikor fogok arra a szintre eljutni, hogy valóban komolyan vehető legyek.  

Jó, tudom, alles gut van. És igen, erről még érdemes írni pár szót. Nos, Kézdi Balázs negatív nyelvi kódjában azért van valami. Itt az emberek rettenetesen udvariasan beszélnek egymással, meg persze alapból nem is idegbajosak. Egyrészt nyilván jólét van, mit idegeskedjenek, másrészt itt tényleg ebbe szocializálódnak, hogy segítőkésznek és kedvesnek kell lenni, és ezt a kevésbé iskolázottak is ugyanúgy tudják teljesíteni. Nem szokás feleslegesen dödögni, puffogni, mindig mindent jobban tudni. Az elején ezt az udvariaskodást túl soknak, gejlnek tartottam. Aztán rájöttem, hogy itt tényleg ilyenek az emberek, csak rá kellett hangolódni erre a hozzáállásra. És azáltal, hogy nyelvileg is egy csomó kedvességet és megerősítést kapsz minden nap (legyen szép napod, minden rendben, semmi probléma, stb.), egyszerűen hat a gondolataidra és elkezded te is ebben a szellemben szemlélni a világot. 

Szóval nyelvben gondolkodik az ember: mind tartalmilag, mind formailag, mind stílusát tekintve. És a gondolataidat nyelvben tudod kifejezni. Itt tartok most és ennek fejlesztésén dolgozom most nagy erőkkel. 

I LOVE DEUTSCHE BEHÖRDEN

Azt hiszem, csináltatnom kellene egy ilyen pólót, akkora rajongója lettem ugyanis a német közigazgatásnak. Egyszerűen zseniálisak és szélsebesek!

A szabályaik -gondolom én- nem túlbonyolítottak. A folyamataik minden bizonnyal jól optimalizáltak. Azt is feltételezem, hogy a megfelelő infrastruktúra és létszám is rendelkezésre áll. Ehhez jön egy elképesztően ügyfélbarát hozzáállás. Szinte mindent el lehet intézni online (láss csodát, nem a felesleges személyes ügyfélforgalomra, hanem az érdemi ügyintézésre megy el az idő). Ha írok egy e-mailt, legkésőbb másnapra érthetően, átláthatóan válaszolnak rá (és nem tekintik ördögtől valónak az e-mailezést sem). A határozataik nem nyolc, hanem egyoldalasak. A leveleik rettentően barátságosak. Kb.  mintha a tanító néniddel leveleznél. És kapaszkodjatok meg: még pecsétjük sincs!

Csak néhány példa: 

• A legelején lakcímbejelentéshez személyesen kellett a helyi városházán megjelenni. Miután végeztem és elindultam, a néni még gyorsan utánamszólt, hogy menjek vissza, majd adott egy üres etikettcímkét, hogy erre majd írjam ki a nevem a postaládámra. (Én nem kértem ilyet, tök magától, tök kedvességből.)

• Aztán a házasságkötés után is elegendő volt online kérni a családi betegbiztosítást, és online feltölteni egy fotót a házassági anyakönyvi kivonatról (tehát nem eredeti, nem hiteles másolat, stb.).

• A legdurvább élményem az adókategóriaváltás volt. Bementem a Finanzamt-ba (vagyis adóhivatalba, pont útba esik), megérdeklődtem valamit az ügyfélszolgálaton, majd megemlítettem, hogy majd adókategóriát akarunk váltani a házasságkötés után. Erre elkérte a személyimet, belenézett a rendszerbe, mondta, hogy még nem látja a házasságot a rendszerben, de ez végül is kb. 3 nap múlva volt, úgyhogy ez még normális, aztán egy papírfecnire felírta, hogy majd 4-4 helyett 3-5-ös adókategóriába szeretnénk kerülni. És mondta, hogy majd átírja. És ennyi. Semmi hatszáz nyomtatvány, semmi alírás mindkettőnktől, semmi anyakönyvi kivonat, semmi. Szóbeli kérelem (csak tőlem!), fecnire feljegyez, majd átír. 
• Regisztrálni akartam még januárban az online adóbevallási oldalra. Ott az állt, hogy kapni fogok egy kódot postán, amivel tovább folytathatom a regisztrációt. Kódot nem kaptam, az egészet ezzel a lendülettel el is felejtettem. Majd pár napja kaptam egy e-mailt, hogy mindjárt lejár az időkeret a regisztrációra. Berongyoltam hétfőn a Finanzamtba, hogy izé, bocsika, tudom, hogy rég volt, de nem kaptam levelet,  majd két nap múlva, azaz ma meg is kaptam a kódomat (ráadásul Karlsruhe-ből!), szintén egy kedves kísérőlevél társaságában (állítólag a posta nem tudta nekem kézbesíteni... mindegy, ez most más történet).

Ahol most elhavazódást látok: azok a hivatalok, akiknél a menekültek miatt most megnőtt az ügyszám. De egyébként tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róluk. Itt tartózkodó külföldiként (tehát mégcsak nem is állampolgárként!) is az az érzésem, hogy ők értem vannak, hogy az állam értem dolgozik. Megbízhatok bennünk, segítenek, ha valami gondom van. Nem bonyolítják, nem csalónak néznek, hanem egyszerűen feladatokat és problémákat oldanak meg rugalmasan. Nem a 98 százaléknyi rendes embert szivatják a 2 százaléknyi trükköző miatt. Úgyhogy a magyar közigazgatási reformok keretében az illetékeseknek tudok ajánlani egy tanulmányutat ide, Németországba.

U.i.: csak Magyarországról is mondjak pozitívat: végre lehet ügyfélkapuval erkölcsi bizonyítványt igényelni (ráadásul évente 4 alkalommal ingyen), valamint még kézbesítési meghatalmazást be tudtam rajta állítani. Úgyhogy tudunk, ha akarunk, csak jó lenne, ha minden ilyen gördülékenyen tudna működni, és az ügyeket nem bonyolítani, hanem intézni akarnánk. 

Házasságkötés Németországban

Újabb ügyintézős poszt következik, se ruha, se hattyúk, se csokiszökőkút.

Mindenekelőtt melegen ajánlom minden olyan párnak, aki úgy indul el külföldre (Németországba), hogyha alapvetően together-forever van, akkor még a kiutazás előtt ballagjanak be az anyakönyvvezetőhöz összeházasodni. Sokkal-sokkal egyszerűbb és olcsóbb....

Mivel mi nem így tettünk, together-forever pipa, plusz figyelembe véve az előnyöket (adózás, betegbiztosítás), amiket itt házasként kapunk, így itt láttunk neki az ügyintézésnek. Akármennyire is EU van, nem olyan egyszerű ez. Jogi labirintus következik, amiből végül  -előrebocsátom- sikeresen kikeveredtünk.

Kezdem azzal, hogy google a barátom, a hivatali ügyekhez, jogi logikához konyítva azért nem nagyon szoktam elveszni. Arra guglizva, hogyan is lehet magyar állampolgárként Németországban házasságot kötni, igen kevés értelmes információt találtam, ezért most összefoglalom mindazt, amit megtudtam.

(Tudom, felmerül a kérdés, miért nem Magyarországon házasodunk össze... Több okból is. Egyrészt utazás, idő, szabadság, pénz, szállás-merthogy gyakorlatilag nincs hova "haza" mennünk. Másrészt a magyar Ptk. szerint ugye legalább 30 napot várni kell a házasságkötés bejelentése és a házasság megkötése között. Tudom, kivételes helyzetre hivatkozva lehet mentességet kérni a várakozási idő alól. De nincs sem jegyző, sem anyakönyvvezető ismerősöm, közel sem biztos, hogy megadnák, stb. Harmadrészt annak ellenére, hogy mindketten minimális mennyiségű családtaggal rendelkezünk, bonyolult és kínos lenne a kinek kit kellene nézegetni/nem akarja/megsértődik című kérdéskörben igazságot tenni. Itt meg jól megúszunk mindenkit. Még tanúkat sem kötelező vinni. Huhh... Itt nem is tudnánk...)

Szép sorrendben leírom az ügyintézési folyamatot, hogy valahol e nagy interneten meglegyen végre átláthatóan az egész.

1. Születési anyakönyvi kivonat beszerzése, Apostille-felülhitelesítéssel

Szerencsére az anyakönyvi kivonatot már postán is ki lehet kérni, külföldre viszont nem postáznak (csak diplomáciai futárposta útján - ó,  miért is?) Plusz még mindig nem tudunk elszakadni az illetékbélyeg intézményétől. Így meghatalmazással kértük ki írásban. Én itt megírtam mindent, aláírtuk, elpostáztunk egy ismerősünknek, aki illetékbélyegstül, tanúztatva (most ezt hagyjuk, de tényleg) feladta és kikérte a születési anyakönyvi kivonatainkat.  (illeték 2000 Ft/db x 2)

A Külügyminisztériumban ellátják Apostille-hitelesítéssel (5500 Ft/db x 2). Be kell menni személyesen (nem lehet ám írásban), meghatalmazással is, bár esetünkben nem is kérték el a meghatalmazást, szóval nem igazán értem ezt a "személyes"-fétist a magyar közigazgatásban. Aki pl. vidéki, komolyan ezért áldozzon két napot erre? Merthogy másnap kell érte menni. Még ehhez az Apostille-hoz annyit fűznék, hogy ez egy félig-meddig angolul, félig-meddig magyarul kitöltött papír. Szóval, ha nemzetközi felhasználásra szánják, akkor miért is nem ténylegesen kétnyelvű?

Az anyakönyvi kivonat kikérhető a Konzulátus útján is. Ám ennek kikérését is személyes megjelenéshez kötik. (WTF?!?!) Mondtam az ügyintézőnek, hogy már Magyarországon is kikérhető postnai úton. Nem tudta. (Tőlünk a Konzulátus 200 km-re van és mi még jó helyzetben vagyunk.) Ja, és persze diplomáciai futárposta,tök lassú az egész... Szóval összességében sokkal jobban megéri a meghatalamzós verzió.

Ezekről az iratokról hiteles fordítást is kell készíttetni (A két anyakönyv és az Apostille-ok összesen 108 Euro-ba kerültek). Azt amúgy végképp nem értem, hogy egy születési anyakönyvi kivonatot, ami három nyelvű (magyar/angol/francia), ezen felül pedig az adataimat tartalmazza, miért is kell lefordíttatni...

(Fordíttatni Németországban felesketett fordítóval kell, magyarországi OFFI nem jó.)

2. Családi állapot igazolás (Familienstand-/Ledigkeitsbescheinigung) vs. Házasságkötési tanúsítvány (Ehefähigkeitszeugnis)

Na, itt kezdődik a jogi gabalyodás ill. logikátlankodás.

A magyar hatóság (Okmányiroda vagy Konzulátus) családi állapotról tud igazolást adni, vagyis jelen esetben arról, hogy mindketten egyedülállók vagyunk (Familienstandbescheinigung vagy Ledigkeitsbescheinigung). Mindketten nagykorúak is vagyunk. Magyarországon ez elegendő a házasságkötéshez a magyar Ptk. szerint. Ha cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alatt áll vki, ill. cselekvőképtelen állapotban van (ez mit jelent???), vagy közeli rokonok vagyunk, azt a házasság érvénytelenségének okai között sorolja a Ptk. (Ptk. 4:9.§- 4:13.§), vagyis alapból nekem nem kell bizonygatni, hogy nem vagyok gondokolt, ez egy alapfeltevés, nem vizsgálja az anyakönyvvezető, legfeljebb később megszívom, mert érvénytelen lesz a házasságom. 

A családi állapot igazolást kiállíthatja a Konzulátus, ha szerepelünk a magyar személyi adat- és lakcímnyilvántartási rendszerben. Itt legalább rögtön németül adják ki az igazolást. (30 Euro/db x 2) 
Először emiatt is személyesen akartak odacitálni minket. Elkezdtem azonban pedzegetni, hogy a Müncheni Konzulátus honlapján az szerepel, hogy írásban is ki lehet kérni ezt az igazolást (ami egyébként logikus is, ez egy pukkegyszerű igazolás egy adatbázisból), akkor itt miért nem. Nem értette az ügyintéző, mert hát hogy írja alá az ügyfél (talán egy kérelem adatlapon?), meg hűű, meg haaa (WTF?????). Mindenesetre közbenjárásom nyomán most már felhomályosultak és végül írásban is kikérhettük, nem kellett Stuttgart-ba utazni. Lelkiismeretfurdalásuk enyhítéseként -pressziómra- legalább gyorsan megküldték az egészet. 

Kiállíthatja a családi állapot igazolást továbbá a Központi Okmányiroda (?) és a lakóhelyünk szerint illetékes Okmányiroda is, de akkor megint személyes megjelenés, meghatalmazás, megint valaki erre áldozza a napját miattunk... plusz Apostille és hiteles fordítás is kell. Ez esetben szerintem a Konzulátus az egyszerűbb verzió.

Megosztom még veletek azt a kis szösszenetet, ami Konzulátus hivatalos honlapján található:  "A házasságkötési tanúsítvány intézménye 2013. március 1-jén megszűnt. Helyette a sokkal egyszerűbben beszerezhető családi állapot igazolás elegendő a külföldi házasságkötéshez (ez a dokumentum a házasságkötési tanúsítvány egyik eleme volt)."

Öröm és boldogság, azt hisszük, megvan mindenünk, indulhat a buli. Hát nem, ez az információ teljesen fals, ami azért vicces, mert ez mégiscsak egy hatóság hivatalos oldala, nem pedig a gyakorikerdesek.hu és sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a Konzulátus sem a magyar, sem a német jogszabályokkal nincs tisztában. Az Ehefähigkeitszeugnis c. résszel mindjárt folytatom...

3. Ha nem első házasság...

akkor a válási, özvegyi papírok hivatalos fordítása is kell. 

4. Bejelentkezés a városházán (Anmeldung)

Mindegy, hol akarunk házasságot kötni, bejelentkezni mindenképpen a német lakóhelyünk szerint illetékes helyi hivatalnál (Standesamt) kell. Ide vinnünk kell az eddig megszerzett iratokat hiteles fordításokkal együtt (tehát szül.anyakönyvi kivonatok, családi állapot igazolás, személyi igazolvány).
Ha német állampolgárok lennénk, akkor itt állítanák ki az Ehefähigkeitszeugnis-t, amivel utána vagy itt helyben, vagy utána bárhol máshol, ahol akarunk, házasságot kötünk. (Magyarországon ugye rögtön ahhoz az anyakönyvvezetőhöz kell menni, ahol helyileg a házasságot akarjuk kötni, ő vizsgálja meg a feltételeket, a lakóhelynek ehhez otthon nincs köze.)

És akkor itt jön egy aprócska jogharmonizációs probléma. Mi visszük ugyan a családi állapot igazolásunkat (Familienstandbescheinigung), mivel nekünk csak ilyet tud a származási országunk kiállítani, a német hatóságnak ez ugyanakkor ez nem elég. Mert neki Ehefähigkeitszeugnis kell. Ez utóbbi ugyanis azt tanúsítja, hogy "szabad neki házasodni", a származási ország jogrendszere szerint nincs jogi akadálya, míg a magyar igazolásunk csak azt, hogy egyedülállók vagyunk. (lsd. "német Ptk.": BGB § 1309 )

Ahogy kibogarásztam és amennyire eddig felfogtam, szerintem a német igazolás azt bizonyítja még, hogy Geschäftsähigkeit-unk is van (ez megint a cselekvőképességgel függ össze, a magyar rendszerre átfordítva azt jelenti, hogy cselekvőképesek vagyunk, nem állunk gondnokság alatt). (Magyarországon a bíróság tartja nyilván a gondnokoltakat, tehát ezt alapból az okmányiroda, vagy a konzulátus nem is tudná leigazolni.)

Szóval mivel a mi származási országunk nem tud Ehefähigkeitszeugnis-t kiállítani, ezért a városházának (nem nekünk) el kell küldeni az Oberlandesgericht-re (ez valami magasabb szintű bíróság) a házasságkötési kérelmünket, hogy mentesítést adjanak az Ehefähigkeitszeugnis csatolása alól (die Befreiung von der Beibringung des Ehefähigkeitszeugnisses, röviden Ehefähigkeitszeugnisverfahren). 

Vicces momentum, hogy mindezt a Konzulátuson  n e m   t u d j á k, nem értik. (Mármint, hogy a családi állapot igazolás önmagában nem elég, és hogy még az Oberlandesgericht-re is elküldik az anyagot.) Konkrétan Baden-Württemberg tartomány Stuttgart-i/Karlsruhe-i Oberlandesgericht oldalán nem találtam erről infot (találtam viszont részletes ügyleírást), de más Bundeslandok esetében igen (pl. München vagy Köln - és ez nem Bundesland szintű törvény, tehát nyugodtan lehet róla tájékozódni), ahol konkrétan benne szerepel a listában Magyarország, miszerint szükséges ez az eljárás. Ezen felfedezéseimet is közöltem a konzulátussal, úgyhogy remélem már tudják és azt a félrevezető információt, amit fentebb idéztem, hamarosan eltávolítják a honlapjukról. 

Itt a városházán adnak még helyben igazolást a lakóhelyünkről (Aufenthaltsbescheinigung, kettőnknek 16 Euro), illetve természetesen az iratainkat (útlevél, személyi igazolvány) is kell vinni. 

5. Ehefähigkeitszeugnisverfahren

Tehát a városháza (Standesamt) elküldi a kérelmünket az Oberlandesgerichtre. Ügyintézési idő elvileg 3-6 hét között van, de a városházi ügyintéző legalább két hónapot mondott (bár volt, hogy 10 nap alatt megvolt). Szerencsére mi ezt nagyon gyorsan megkaptuk, két hét alatt meglett az egész úgy, hogy még egy hiánypótlási felhívás is volt benne (a városházán nem hitelesítették le az igazolványaink másolatát). Az eljárás díja kettőnknek 180 Euro volt (ez jövedelemfüggő, de bemondásos alapon működik, igazolást sem kértek hozzá).

Azt mondjuk egyáltalán nem értem, hogy mi a vizsgálat tárgya (de szerintem amúgy ezt senki nem érti, a városházán sem tudtak erre értelmes választ adni). 

A városháza is felszámol egyébként még 80 Eurot a külföldi jog szerinti Ehefähigkeit (házasságkötési képesség) vizsgálatáért. A házassági anyakönyvi kivonat darabja 12 Euro. 

Ha visszaküldik az anyagunkat és megadják a mentesítést, akkor lehet kitűzni az időpontot. Ami viszont pozitívum, hogy itt legalább nem kell 30 napot várni és tanúkat sem kell vinni (a BGB -német Ptk.- lehetőséget ad rá, de nem kötelező).
Mi ma mentünk be időpontot egyeztetni, és még erre a hétre kaptunk időpontot. 

Időben az egész cakkumpakk összesen 2 hónapot vett igénybe. December végén adtam fel a  meghatalmazásokat postán, február végére pedig házasok leszünk. Mondjuk ehhez persze okosan pakkra kellett mindent szervezni. 

Az itteni házasságkötésünket pedig majd Magyarországon is anyakönyveztetni kell. 


Szóval most jöhetnek a ruhák, meg a hajam, meg a sör.

Diplomaelismertetési eljárás Németországban

Ügyintézős poszt következik. Az internet tele hülyeségekkel, úgyhogy bocsi, de lesz pár száraz, ám valós információkat tartalmazó, hasznos, ügyintézős leírás is - hátha valakinek még hasznára válik.

Szóval mindenki tudja, hogy mesterségem címere sz.m., vagyis szociális munkás. Cseppet sem tudatosan, de valahogy mégis egymásra találtunk ezzel a szakmával, csűrtük-csavartuk egymást, de mindenféle nehézség, kétely, bizonytalanság ellenére eljutottam oda, hogy megszerettem. Érdekes, változatos, gyakorlatias, önállóságot igénylő. Űzögettem a pálya egyik s másik oldalán is. A továbbiakban is ezzel szeretnék foglalkozni itt, Németországban is. Mivel ez itt egy szabályozott szakmának (reglementierter Beruf) számít, ezért el kell ismertetni a diplomát, anélkül NEM lehet dolgozni. 

Az alábbi tapasztalataim Baden-Württemberg tartományra vonatkoznak (mivel ez tartományi szintű szabályozás). 

A következő iratokat kell beszerezni:

• Diploma (ez ugye megvan)
• Diplomamelléklet vagy index (tehát a lehallgatott tárgyak jegyzéke kell óraszámokkal együtt). Nekem a PTE-BTK az MA-s diplomámról seperc alatt kiállította a diplomamellékletet angolul és magyarul is. A PTE-IGYFK-val (Szekszárd) már ment a magyaros szenvedés, a főiskolás diplomámról nem igazán tudta/akarta/volt rajta az ügyön (még felbélyegzett válaszborítékot is akartak volna), úgyhogy maradt az index, ami így utólag visszanézve kb. olyan komolysággal volt vezetve, mint egy ellenőrző.
• Szakami tapasztalat igazolása céljából korábbi munkahelyeinkről egy rövid munkáltatói igazolás (munkaviszony időtartama, rövid feladatleírás). Ezt nem kérik ugyan egyből, de szerintem praktikus, ha megvan. 

Ha már itt élünk Németországban, akkor lehet a kérelmet beadni a Regierungspräsidium Stuttgart-ba. 

Ki kell tölteni a honalpon található kérelmet, kell készíteni egy szakmai önéletrajzot (tanulmányok, eddig végzett munka), csatolni kell a diploma és a lehallgatott tárgyak hiteles fordítását (igen, ez egy kisebb vagyon, nekem kb. 450 Euro volt a két diploma, és a két órajegyzék). 

Postán beadod a kérelmet.

Én még a Magyararországon felvettem e-mailen a kapcsolatot az ügyintézővel, ponosítani a részletek miatt. Nagyon készségesen válaszolt is (itt mindenre kb. 1 nap alatt válaszolnak e-mailen). Valamint a felmerülő egyéb kérdéseimre (amivel mondjuk nem az ügyintézőt "zaklatnám") egy tanácsadó szolgáltatásnál is kaptam válaszokat, szintén e-mailben. 

A kérelmem beadása után kb. 5 nappal kaptam is egy választ. Ami egy amolyan aranyoska sablonlevelecske volt (ás ami kb. azt tartalmazta, amiket korábban már leleveleztem mindenkivel). A magyar közigazgatásban edződött agyammal minimum egy 5 oldalas jogszabályokkal teletűzdelt hivatalos iratra vártam, pláne egy Bundesland szintű intézménytől. Ahhoz képest kb. azt kaptam, hogy: 

"Kedves Noémicske! 

A beadott iratok alapján látszik, hogy a külföldön szerzett ismereteid és az itteni követelmények között különbség van. Elsősorban a helyi jogi és közigazgatási ismeretek, valamint a helyi gyakorlat hiányzik. Mivel a csatolt önéletrajzból megállapítható, hogy eddig Németországban nem végeztél ilyen jellegű tevékenységet (hogyan is?), ezért megengedem, hogy elvégezz egy 6 hónapos teljes munkaidős gyakorlatot (Praktikum) az érdeklődési körödnek megfelelő intézményben. Ha ezt teljesítetted és igazolod, hogy a gyakorlat végére B2 szintű német nyelvtudással rendelkezel (éljen a Rigó utca!), akkor nincs akadálya a diplomád teljes elismerésének. 

Baráti üdvözlettel: az Ügyintéző bácsi"

Semmi jogszabályhely, indokolás, stb. Értem én, hogy ez tök jó, de én szeretem tudni, hogy mi alapján történik vmi (ezt kedves volt kollégiám, különösen Viki és Dóri jól a fejembe verték). Az, hogy ki mit milyen székből ír, kb. nem érdekel (mert attól még lehet tök hülye valaki). A németeknél viszont ez totál nem divat, ami engem igencsak zavar. 

A lényeg az, hogy be kell adni egy valag papírt egy valag pénzért lefordíttatva, de tök ugyanezt a sablonlevelet fogja úgyis mindenki megkapni. (Szerintem el sem olvastak semmit.)

A 6 hónapos gyakorlat azt jelenti, hogy nem kell külön vizsgákat letenni, órákra járni, hanem azt, hogy a gyakorlat alatt kell pótolni a hiányosságokat, elsajátítani a helyi ismereteket, a szakmai nyelvezetet, stb.

Nekem alapvetően két lehetőségem adódott.

Az egyik egy helyben lévő gyermekotthon, a másik pedig a szomszád kisvárosban található szociális szolgáltatónál (Diakonie) iskolai szociális munka. 

Azt gondolom mondanom sem kell, mekkora szellemi felüdülés volt végre szakmai dolgokról beszélgetni. A gyermekotthonban a felvételi beszélgetés után hospitálni is kellett menni egy napra - szerencsére. Ugyanis ez ráébresztett megint arra, hogy én nem szeretek közvetlenül gyerekekkel nagy mennyiségben foglalkozni. Ez inkább nevelői munka, ami nem az én műfajom... Pedig nagy előnye volt, hogy ez helyben van és "többet" fizet. (De persze hétvége, este, stb., én pedig vágyom már egy normális nyolctól négyig munkára.) Azontúl szakmailag sem értem, hogy tulajdonképpen mit is csinál ez az intézmény. Merthogy a gyerekek nagy része önkéntesen van bent (átlag 2-3 évig), kevés szülőnek korlátozták a szülői felügyeleti jogát. A körülmények a hazai gyermekotthonokhoz képest a luxus-szálloda szintet jelentik (külön szoba mindenkinek), valamint a 8 fős csoportra egyidejűleg minimum két nevelő jut. Kicsit már olyan túlabajgatós érzésem volt. Meg olyan nyóckeres Sz.Sz. érzésem is volt (vagyis, hogy beszipkázzuk a gyerekeket és megtámogatjuk őket a kamaszkori hülyeségeikben)... (ugyanakkor persze nem ismerem még a német gyermekvédelmi rendszert). 

A Diakonie-nál először a vezetővel találkoztam, aki inkább amolyan manager-féle vezető, de amúgy nagyon aranyos. Elmondta, hogy náluk momentán az iskolai szociális munkában lenne lehetőség gyakorlatot végezni, ez az ami most teljesen fix szolgáltatás és gyakorlatosok számára alkalmas. A Diakonie iskolai szociális munkás hálózatot működtet a környéken, a hazai viszonylatokban ez a Pécsi-modellnek felel meg. (A menekülteknek persze folyamatosan indulnak programok, de azokat még ő sem tudta biztosan.) És látott már magamfajta gyakorlatost, ugyanis pont az egyik iskolában egy lengyel diplomaelismertetős lány van. (Szerintem az egész Bundeslandban mi vagyunk ketten ilyenek.) 

Végül az iskolai szociális munkát választottam. Nagyon durva, hogy itt szinte minden iskolában van iskolai szociális munkás (annak ellenére, hogy ez nem kötelező szolgáltatás...). Pontosan ezt hiányolom a magyar rendszerből is, ez az első közvetlen környezet ahol találkozni lehet a gyerekkel, meg a szülővel. 

Voltam beszélgetésen a leendő gyakorlatvezetőmnél, aki szintén egy nagyon szimpatikus nő. A vele való találkozás leginkább arról szólt, hogy lecsekkolt, akarja-e a búrámat fél évig nézegetni. (Ami persze érthető, nincs bosszantóbb egy idióta gyakorlatosnál.) Nála van a lengyel lány is. (Aki szintén 30 éves, de ő pl. kb. sosem dolgozott a szakmájában, mert főiskola után kb. rögtön gyereket szült, meg ideköltöztek stb.. Én is 30 éves vagyok, én 8 évet dolgoztam. Mindkettőnknek 6 hónap gyakorlatot írtak elő. Ezért mondom, hogy ez egy sablon eljárás, ami nem baj, csak... Jó, ő sokkal jobban beszél németül, mivel már 5 éve itt él.)

De essék szó a fekete-leves részéről is. A piszkos anyagiak... Ugyanis ezekért a gyakorlatokért csak amolyan zsebpénzt fizetnek (aminek mondjuk főiskolásként persze nagyon örülnék). Plusz betegbiztosított sem leszek általa (itt 25 éves korodig a szüleid által vagy betegbiztosítva, tehát egy átlag főiskolásnak ez megint nem baj). A TVÖD-ben (közalkalmazotti bértábla) ugyan van olyan rovat, hogy Praktikum, de az, mint "kiderült", fene tudja, kire vonatkozik... (Pontosan ezt utálom itt, hogy egyszerűen nem tudod, mi a szabály.)

T. ebben a  projektben maximálisan támogat (de azért aki ismer engem/minket, az tudja, hogy ezt rettentően egészségtelennek tartom/tartjuk, plusz nem vág bele a profilunkba ez az egymás eltartogatása - pláne nőknél mindenféle önámító hülyeséggel megindokolva...) 

A mi "megoldásunk" erre a helyzetre a házasságkötés lesz. (Nem, nem lesz kényszerházasság. Eddig valahogy ez nem volt fontos, annak ellenére, hogy eddig is együtt, meg eztánra is úgy volt tervezve. Rendezett családi hátterünk miatt sem volt annyira felvillanyozó ötlet, stb.. Egyéb formában most nem fogok nyilvánosan a kapcsolatunkról ömlengeni, bizonygatni. Akire tartozik úgyis tudja, akire nem, az meg eztán sem fogja.)

Ezt a csúnya megoldást szót itt most konkrétan erre a helyzetre értem. 

1. Itt ugyanis házastársad által betegbiztosítottá válsz.  (Tehát, ha az egyik dolgozik csak, a másik nem, attól betegbiztosított maradsz.)

2.  Családi állapottól, élethelyzettől, jövedelmtől függően változhat az adókategóriád. A mi esetünkben T. válthat és mivel én "keveset keresek", ő is jelentősen kevesebbet adózna (Steuerklasse 3 és 5, az eddigi Steuerklasse 1-1 helyett). 

Én tehát szerencsés helyzetben vagyok. Ugyanakkor kissé bullshit-nek érzem ezt az egész rendszert, mert ha egyedül jövök ide, akkor ezt nyilván nem engedhetem meg magamnak, ergo aranyos dolog, hogy van elméleti lehetőség a diplomahonosításra, de gyakorlatilag úgysem tudok élni vele. Szóval szerintem nem gondolták végig ezt a rendszert hús-vér felnőtt emberekre nézve. Pl. hogyan élek meg a zsebpénzemből egyrészt, másrészt úgy, hogy az még az egész betegbiztosítást is elvinné... (Erről van egy összeesküvés-elméletem, de az igazán nem blogképes.)

Márciusban kezdek.