Nyelvileg

Sokan kérdezgetik tőlem, hogy megy a német, biztos tök jól beszélek már. Összefoglalom most a tapasztalataimat fél év után.

Nos, köszönöm, haladok-haladok. De nem megy azért ez olyan gyorsan. Vagy legalább is attól függ, milyen szintre szeretne eljutni az ember.  

Előzetes nyelvismeretemről azt kell tudni, hogy rendelkezem egy megboldogult középfokú nyelvvizsgával még 17 éves koromból, majd a némethez 13 évig hozzá sem szagoltam. Amikor tudtuk, hogy kijövünk, nyilván elővettem a régi könyveimet, elkezdtem ismételni, olvastam a Deutsch Perfekt újságot (tök jó amúgy, ajánlom mindenkinek!), néztem "hochdeutsch-ul" beszélt német híradót, valamint egy szakmai minimálszókincset is összeszedtem. Nem álltam a helyzet magaslatán, de azért el már nem adtak volna.

Aztán idekerültem és alig értettem valamit, kivéve persze, ha valaki szépen artikulált Hochdeutsch-ot beszélt. Nos, ők alapvetően kevesen vannak. Ellenben hol enyhe, hol igazán durva helyi dialektusban beszélnek. (Csak hogy el lehessen képzelni: a nálunk legvadabbnak számító palóc tájszólás vs. irodalmi magyar kismiska a német dialektusok közötti különbségekhez képest.) Meg persze gyorsan beszélnek, nem olyan németórás, de mégcsak nem is híradós tempóban. Az első hetekben a processzorom annyira leterhelt volt, hogy estére teljesen kidőltem. Rá kellett állni a fülemnek a helyi beszédre. A pékségben ugye alapvetően egyszerű emberek dolgoztak, egyszerű témák merültek fel egyszerű mondatokban. Bár az is megérne egy külön misét, hogy a magyar nyelvoktatás mennyire készít fel pont pl. a legegyszerűbb hétköznapi kifejezésekre... Kb. egy hónap múlva ez a fajta egyszerű beszéd már nem fárasztott. 

Volt egy nagy mumusom is, mégpedig a telefonálás. A telefonban szinte semmit nem értettem, ugyanis ott nincs puskázási lehetőség, nem lehet a gesztusokat figyelni közben, egyszerűen csak a beszéd van és kész. Minden egyes alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, amikor a telefon megcsörrent, a stressztől pedig végképp nem bírtam megmukkanni sem. Aztán szépen lassan ebbe is belejöttem. Azt azért nem állítom, hogy szívesen folytatok telefonbeszélgetést szofisztikált témákban, de azért lényegesen jobb, mint az elején.

Mondjuk, amire pl. a pékségben sosem volt esélyem: akusztikusan nem hallani valamit. Azt egyből úgy vették, hogy nem értem, amit mondanak. A kevésbé intelligensek ilyenkor nekiálltak mutogatni, mint egy majomnak... Nos, ilyenkor egyből levágtam, hogy ki beszél idegen nyelvet és ki nem. (Vagy hogy ki szavazott az AFD-re és ki nem.) Pedig nehezítő tényező aztán bőven akadt: zúg a kávégép, a tejhabosító, a sütő, kiszolgál a kolléga mellettem, zörög a zacskó, stb. Az elején a lelkemre vettem a  bunkókat (szerencsére azért nem volt sok belőlük), most már ezt is könnyebben elengedem.

Aztán márciusban kezdődött a gyakorlat az iskolában. Nyelvileg ez órási lépcsőfokot jelentett. A korlátozott nyelvi kód fogalmát itt tapasztaltam meg igazán. Hogy eltérő társadalmi helyzetű és iskolázottságú emberek mennyire másképpen beszélnek. Itt már aztán jöttek a bonyolultabb gondolatmenetek, szavak és megfogalmazások. A processzor megint leterhelődött, estére megint kidőltem. Állandóan csak jegyzeteltem a szavakat, amiket nem értettem. Hát volt belőlük egy pár. Most már ebben is érzek javulást, de még mindig van hová fejlődni. Még bőven nem úgy beszélek, mint egy értelmiségi ember, és igazából nem is tudom, hogy mikor fogok arra a szintre eljutni, hogy valóban komolyan vehető legyek.  

Jó, tudom, alles gut van. És igen, erről még érdemes írni pár szót. Nos, Kézdi Balázs negatív nyelvi kódjában azért van valami. Itt az emberek rettenetesen udvariasan beszélnek egymással, meg persze alapból nem is idegbajosak. Egyrészt nyilván jólét van, mit idegeskedjenek, másrészt itt tényleg ebbe szocializálódnak, hogy segítőkésznek és kedvesnek kell lenni, és ezt a kevésbé iskolázottak is ugyanúgy tudják teljesíteni. Nem szokás feleslegesen dödögni, puffogni, mindig mindent jobban tudni. Az elején ezt az udvariaskodást túl soknak, gejlnek tartottam. Aztán rájöttem, hogy itt tényleg ilyenek az emberek, csak rá kellett hangolódni erre a hozzáállásra. És azáltal, hogy nyelvileg is egy csomó kedvességet és megerősítést kapsz minden nap (legyen szép napod, minden rendben, semmi probléma, stb.), egyszerűen hat a gondolataidra és elkezded te is ebben a szellemben szemlélni a világot. 

Szóval nyelvben gondolkodik az ember: mind tartalmilag, mind formailag, mind stílusát tekintve. És a gondolataidat nyelvben tudod kifejezni. Itt tartok most és ennek fejlesztésén dolgozom most nagy erőkkel. 

I LOVE DEUTSCHE BEHÖRDEN

Azt hiszem, csináltatnom kellene egy ilyen pólót, akkora rajongója lettem ugyanis a német közigazgatásnak. Egyszerűen zseniálisak és szélsebesek!

A szabályaik -gondolom én- nem túlbonyolítottak. A folyamataik minden bizonnyal jól optimalizáltak. Azt is feltételezem, hogy a megfelelő infrastruktúra és létszám is rendelkezésre áll. Ehhez jön egy elképesztően ügyfélbarát hozzáállás. Szinte mindent el lehet intézni online (láss csodát, nem a felesleges személyes ügyfélforgalomra, hanem az érdemi ügyintézésre megy el az idő). Ha írok egy e-mailt, legkésőbb másnapra érthetően, átláthatóan válaszolnak rá (és nem tekintik ördögtől valónak az e-mailezést sem). A határozataik nem nyolc, hanem egyoldalasak. A leveleik rettentően barátságosak. Kb.  mintha a tanító néniddel leveleznél. És kapaszkodjatok meg: még pecsétjük sincs!

Csak néhány példa: 

• A legelején lakcímbejelentéshez személyesen kellett a helyi városházán megjelenni. Miután végeztem és elindultam, a néni még gyorsan utánamszólt, hogy menjek vissza, majd adott egy üres etikettcímkét, hogy erre majd írjam ki a nevem a postaládámra. (Én nem kértem ilyet, tök magától, tök kedvességből.)

• Aztán a házasságkötés után is elegendő volt online kérni a családi betegbiztosítást, és online feltölteni egy fotót a házassági anyakönyvi kivonatról (tehát nem eredeti, nem hiteles másolat, stb.).

• A legdurvább élményem az adókategóriaváltás volt. Bementem a Finanzamt-ba (vagyis adóhivatalba, pont útba esik), megérdeklődtem valamit az ügyfélszolgálaton, majd megemlítettem, hogy majd adókategóriát akarunk váltani a házasságkötés után. Erre elkérte a személyimet, belenézett a rendszerbe, mondta, hogy még nem látja a házasságot a rendszerben, de ez végül is kb. 3 nap múlva volt, úgyhogy ez még normális, aztán egy papírfecnire felírta, hogy majd 4-4 helyett 3-5-ös adókategóriába szeretnénk kerülni. És mondta, hogy majd átírja. És ennyi. Semmi hatszáz nyomtatvány, semmi alírás mindkettőnktől, semmi anyakönyvi kivonat, semmi. Szóbeli kérelem (csak tőlem!), fecnire feljegyez, majd átír. 
• Regisztrálni akartam még januárban az online adóbevallási oldalra. Ott az állt, hogy kapni fogok egy kódot postán, amivel tovább folytathatom a regisztrációt. Kódot nem kaptam, az egészet ezzel a lendülettel el is felejtettem. Majd pár napja kaptam egy e-mailt, hogy mindjárt lejár az időkeret a regisztrációra. Berongyoltam hétfőn a Finanzamtba, hogy izé, bocsika, tudom, hogy rég volt, de nem kaptam levelet,  majd két nap múlva, azaz ma meg is kaptam a kódomat (ráadásul Karlsruhe-ből!), szintén egy kedves kísérőlevél társaságában (állítólag a posta nem tudta nekem kézbesíteni... mindegy, ez most más történet).

Ahol most elhavazódást látok: azok a hivatalok, akiknél a menekültek miatt most megnőtt az ügyszám. De egyébként tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róluk. Itt tartózkodó külföldiként (tehát mégcsak nem is állampolgárként!) is az az érzésem, hogy ők értem vannak, hogy az állam értem dolgozik. Megbízhatok bennünk, segítenek, ha valami gondom van. Nem bonyolítják, nem csalónak néznek, hanem egyszerűen feladatokat és problémákat oldanak meg rugalmasan. Nem a 98 százaléknyi rendes embert szivatják a 2 százaléknyi trükköző miatt. Úgyhogy a magyar közigazgatási reformok keretében az illetékeseknek tudok ajánlani egy tanulmányutat ide, Németországba.

U.i.: csak Magyarországról is mondjak pozitívat: végre lehet ügyfélkapuval erkölcsi bizonyítványt igényelni (ráadásul évente 4 alkalommal ingyen), valamint még kézbesítési meghatalmazást be tudtam rajta állítani. Úgyhogy tudunk, ha akarunk, csak jó lenne, ha minden ilyen gördülékenyen tudna működni, és az ügyeket nem bonyolítani, hanem intézni akarnánk.