"...mint sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is." (Széchenyi István: Hitel)
Először viccnek szántam ezt a posztot. A boltokban mászkálva időnként fel-feltűnt egy "ungarisch" felirat. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy ami ungarisch az paprikás! Gondoltam, milyen milyen egyhangú kép él itt az emberek fejében a magyar gasztronómiáról, lefotózom nektek.
Paprikás = magyar chips
Gulasch vs. Ungarisches Gulasch levespor ugyanazon gyártótól! Na, ezt magyarázza meg nekem valaki!
Gulyás fűszerkeverék: ha a paprika+bors+só+fokhagyma kombóval nehézségekbe ütköztünk volna.
Konzerves változat - volt szerencsém kipróbálni, inkább pörköltre hasonlít.
A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
Ilyet guglizva sem nagyon találtam... plusz kakukktojás: nem is paprikás!
Snack-kolbász vékonyságú debreceni
Hozzáteszem, hogy ezeket ráadásul a helyi, béna boltocskában (Treff 3000 Discount névnek örvend) lőttem.
A munkahelyemen is szokott lenni ebéd. Volt már többször gulyás leves (ungarische Gulaschsuppe), ami egyébként azt leszámítva, hogy nagyon apróra volt vágva benne minden, egész korrekt volt. És szokott lenne Ungarische Gulasch Eintopf is (Eintopf=sűrűre főzőtt egytálétel), ami viszont leginkább a gulyás, a pörkölt és bakonyi egyvelegére hasonlít, mert sűrű ugyan, de mégsem annyira, ennek ellenére lapos (!) tányéron kell tálalni (merthogy ez nem leves szerintük), valamint gombát is tartalmaz. Ízre egész nem rossz, leszámtítva a kevés és édeskés paprikát. (Update: kiderült, hogy a konyhán az egyik szakács magyar!)
És itt érkeztünk el a lényeghez: először viccesnek gondoltam, hogy milyen hülye szereotípia ez a magyar konyháról, hogy akármibármit paprikával eszünk. Miközben az utóbbi hetekben kóros kolbászhiány tört rám, valamint mókásnak találom, hogy itt 50 g-os (értsd: ugyanakkora mint bármelyik fűszer) kiszerelésben lehet csak fűszerpaprikát kapni.
Szóval, ha valaki valaha felénk járna: a belépő két szál kolbász és kilós kiszerelésű, lehetőleg piacos nénitől vásárolt, szép piros színű fűszerpaprika.
(Megint darálós, semmi extra poszt következik. Előrevetítem, hogy híve vagyok az érzelmek megélésének.)
Igen, tudom, hogy ez kicsit hülyén hangzik, hiszen nem Ázsiában élek, hanem csak itt, EU-n belül, Németországban. Mégis mikor a gugliba beírtam, hogy depresszió+külföld (merthogy kb. ezt érzem), akkor ezt dobta ki. Utánaolvasgatva rájöttem, hogy nekem bizony ilyenem van: egy igazi, saját kis kultúrsokkocskám. Merthogy a kultúrsokk nem csak annyit jelent, hogy hűdeidegen a kultúra, hanem azt az idegenség érzetet, amit a legapróbb hétköznapi dolgok során tapasztalható. És fontosnak tartom ezt leírni, mert valahogy erről kevés szó esik. Mert nem honvágyam van, hanem az itteni komfortérzetem nem alakult még ki, ami nagyon nem ugyanaz. A téma rövid és tömör összefoglalása a Határátkelő blogon itt olvasható.
A szakaszokat kiragadva, a fenti cikkből idézve:
1. "Nászút vagy mézeshetek" szakasz
A választott országban minden izgalmasnak, érdekesnek, egzotikusnak tűnik, a megérkezéssel együttjáró izgalom rányomja a bélyegét az első élményekre. Más a nyelv, más a földrajzi környezet, újnak és különlegesnek hatnak az ízek, az emberek érdekesek és barátságosak. Ez a szakasz tarthat néhány napig vagy akár 3 hónapig is, de van, akinél teljesen kimarad. (Például azért, mert már ismeri az országot, többször járt ott, vagyis ezen a szakaszon akár korábban is áteshetett.)
Szerintem ez nálam vagy kimaradt, vagy a kiutazás előttre datálható. A készülés szakaszában éreztem, hogy ez milyen jó lesz, mennyire európai ország lesz ez, tiszta meg szervezett lesz minden.
2. Az "alkudozás" szakasza
A kompetencia elvesztésének érzetét felerősítheti, hogy ha valaki belekerül egy másik kultúrába, akkor az idegen környezet kevésbé tekinti intelligensnek, mint amilyen valójában. Logikus, nem? Hisz olyan dolgokra is rákérdez, ami az adott kultúrában közismertnek számít. (Miután alkalmazkodott, és beilleszkedett az új környezetbe, újra intelligensebbnek ítélik.)
Sokan érzik úgy, hogy bár beszélik a nyelvet (akár felsőfokon), mégsem értenek meg mindent, és őket is gyakran félreértik. Ahhoz ugyanis, hogy tökéletesen birtokában legyünk egy nyelvnek, szükség van arra a kulturális háttérre, amibe az ott élők beleszülettek, belenőttek, és amit egy nyelviskolában vagy nyelvkönyvekből lehetetlen megtanulni. A nyelvet alacsonyabb szinten beszélők még inkább ki vannak téve ennek a hatásnak.
Az újonnan érkezőkre ráadásul rengeteg új információ zúdul. Mindet feldolgozni iszonyú fárasztó, szétválogatni (mi fontos, és mi nem) nehéz.
Mindez általában szorongást, csalódottságot vált ki, és gyakran erős vágyat (honvágyat) a megszokott világ után.
Az emberek egy részét ez nemcsak lelkileg, érzelmileg terheli meg, a szorongás gyakran fizikai tünetekben is megnyilvánul (okozhat például álmatlanságot, emésztési rendellenességeket, betegségekre való nagyobb fogékonyságot). Sokan úgy érzik, hogy az új élmények maguk alá temetik őket, magányosak, tehetetlenek, depressziósak, fájóan hiányoznak a támogató barátok, a családtagok.
Kb. itt tartok most. Nyilván nehezíti a helyzetet, hogy nem a megszokott környezetemben, nem értelmiségi emberekkel körülvéve dolgozom. Tudom, hogy ez fennhéjázósnak hat, de szerintem a hansonló szellemi színvonal, valamint a hasonló beállítottság igenis fontos a személyes kapcsolatokban. Nem, nem diplomákhoz kötötött, hogy kivel barátkozom (én sem tartom magamat akkora IQ-bajnoknak), de ha nagyon külön malmokban őrölünk, nem fogjuk megérteni egymást. Arról nem is beszélve, hogy szosziáliséknál mindig baromi nagy az empátia, meg alapvetően lazaság van. Nekem mindig olyan munkám volt, ahol nem volt csak egy jó megoldás, aminek pont az adta az érdekességét, hogy lehet így is, meg úgy is. Itt most "csak így" van. És rettenetesen idegesítő, megalázó, nemistommi, amikor pl. írásképük alapján is igen-igen egyszerűnek látszó emberek megmondják, hogy mit hogy kell. Miközben azt gondolom, hogy nemkibaszottulmindegybaszdmeg? a B-verzió is lehet helyes. (Most persze csak kiragadok, mert amúgy tényleg rém türelmesek velem.)
Lehet, hogy emiatt a szabályosság miatt is vágyom a magyar Vad-Keletre. Hogy van a szabály, de azért lehet azt kicsit úgy is... Én valahol szeretem ezt az ügyeskedő világot (a mutyizóst viszont nagyon nem!!!), itt meg minden olyan nagyon áttekinthető.
Ja, meg amit még utálok, de azt tényleg: ez az állandóan rettenetesen udvariasak vagyunk mindenkivel a felszínen: a legpiszlicsárébb helyzetben is szép napot kívánunk és vigyorgunk, mint a vadalma, és a legsemmilyenebb levél végén is baráti üdvözlettel köszönünk el (még a hivatalok is!!). Értem én, hogy ez a kultúrájuk része, de nekem ez olyan gejlnek hat. Nekem attól nem lesz csodaszép a napom, hogy az eladó kötelezően minden vevőnek, köztük nekem is ezt kívánja. Komolyan, szinte hiányoznak a durrogó-puffogó magyar pénztárosok! Durrogjon és puffogjon őszintén, ha az esik jól neki. És ne, ne nyalja ki a seggemet, ez csak egy bevásárlás, semmi több. (Amire még rájöttem: utálok kiszolgálni másokat! Utálok puncsolni, udvariaskodni és szép napot kívánni!)
A poénok meg kifejezetten hiányoznak. Tegnap pl. üdítőleg hatott rám, hogy valaki elkezdett azon poénkodni, hogy "Bitte eine Linzerschnitte" (kérek egy linzerszeretet).
3. "A ráhangolódás vagy beilleszkedés szakasza"
Az emberek beletanulnak az új ország mindennapjaiba, az élet érezhetően könnyebbé válik. Ebben az időszakban a különbségeket már inkább elfogadni igyekeznek, és nem támadni. Egyre többször látják, hogy az új nemcsak más, hanem sok esetben jobb is, az eltérő kultúra már értelmesnek és logikusnak hat, a negatív reakciók száma csökken.
Az új kultúrába való beleszokással kialakul az otthonosság érzése is. Az emberek többségének ekkorra általában már vannak közelebbi ismerősei, baráti kapcsolatai az új országban.
Nyilván egy jó kis napi kapcsolat hiányzik, tele jó kis humorral, szarkazmussal, kidühöngéssel (nekem az oldást jelent). Amikor levelekben kérdezi mindenki, hogy mi van velem, milyenek a hétköznapok, komolyan írjam azt, hogy alapvetően szar? És igen, jó, tudom, lehetne sokkal szarabb is, csak ez éppen nem vígasztal. :D
Amitől még tartok egyébként, hogy itt mondjuk szociális területen is rém naívak lesznek és én leszek a pesszimista, megbélyegző, kirekesztő, stb. (amit én csak józannak és reálisnak mondanék).
4. "A mesterszakasz"
Akik (általában több év múltán) ide eljutnak, szinte anyanyelvi szinten bírják a nyelvet, otthon érzik magukat, teljesen részt tudnak venni a külföldi ország életében, a honvágyuk megszűnik. Sok ember soha nem jut el a más kultúrába való tökéletes beilleszkedésig, nem adja fel szoros kötődését az anyanyelvéhez és ahhoz a kultúrához, amibe beleszületett. (Van, aki ezt tudatosan alakítja így, mert számára ez érték, van, aki egyszerűen képtelennek érzi magát arra, hogy a múltját feladja.).
Emiatt gyakran nevezik ezt a szakaszt a kettős kultúra (biculturalism) szakaszának is.
Epekedve várom ezt a szakaszt...
Tudom, negatív vagyok és pesszimista vagyok. De valahogy nem vonz az optimista önámítás, nálam nem működik. Nem akartam egyesével dühöngeni, kidühöngtem magam most mindenkinek.
Honvágy kategória: KOLBÁSZT AKAROK!!! Nem paprika nélküli szalámit, hanem KOLBÁSZT!!!
