A rajongótáborom egyik fele (ez egy személyben Kedves Barátunk) ma ismét kifogásolta, hogy az utolsó bejegyzés áprilisi, most pedig már augusztushoz közeledünk. A rajongótáborom másik fele (ez volna Kedvestímea) is hasonlóképp szokott szembesíteni blogügyi restanciámmal. Nos az van, hogy még nem sikerült teljes mértékben kilábalnom a zombiságból (bár egyre nagyobb az esélye, hogy rendes ember lesz belőlem), és ha nem túl eseménydús életemben történik is valami említésre méltó, gyakran gátat szab ihletemnek az illem. Igen, a jólneveltség (bár ezzel anyám vitatkozna), a tapintat (ezzel meg szinte mindenki vitatkozna), hogy ne bomoljon fel a létező összes kapcsolatom a leírtak hatására (most akkor miről is beszélek, ugye?).
Nem nem arról van szó, hogy rosszat gondolok mindenkiről, de igenis kivétel nélkül mindenkiről gondolok olyanokat, amit viszont - őszinteség ide vagy oda - sosem mernék elmondani neki, pláne nem egy sunyi blogposztban megírni róla. Mert úgyis magára ismerne (vagy a rajongótáborom egyik, illetve másik fele rájuk ismerne, a világ pedig kicsi, mint tudjuk, ugyebár). Mert nyilván muszáj lenne emberekről írni, hiszen nem légüres térben élek egymagam.
Szóval gondolkodtam ezen sokat, hogy vajon az igazi írók hogy csinálják ezt? Hogy nem veszik össze velük az összes barátjuk, hogy nem hagyja őket ott az összes szerelmük, illetve hogy nem borítják rájuk az asztalt, illetve gyújtják rájuk a házat? Úgy meg nem lehet írni, hogy folyton kozmetikázok, pláne, hogy akkor egy tök snassz történet lesz belőle, mert hát az mégsem túl érdekes, hogy elmentem a boltba és vettem tejet, vagy hogy lecsesztem T-t, hogy miért nem vett tejet. (Mi ugyanis ipari mennyiségű tejet fogyasztunk, de ez jelen gondolatmenet szempontjából nem lényeges információ.)
Szóval tudjatok róla, hogy hallgatásaim közepette ilyen dilemmák is adódnak, ahhoz pedig túl kispolgári vagyok, hogy fittyet hányjak (jut eszembe, mi az a fitty?) emberi kapcsolataimra egy poszt javára.
