A féléves gyakorlatom véget ért, hamarosan államilag elismert "szegény szosziális" leszek. Visszatekintő - pongyolán megfogalmazott - összefoglaló következik.
(A németországi diplomaelismertetési eljárásról korábban már ITT írtam.)
Szóval iskolai szociális munka egy Realschule-ban (5-10. osztály, kb. közepes képességű gyerekek), fenntartója a Diakonisches Werk (az evangélikus egyház szociális szolgáltatója).
Kezdeném talán az egyházi vonallal:
nos, ez itt szigorúan szakmai alapokon nyugszik, semmi vallásosat, isteneset nem hallottam a fél év alatt sem a gyakorlatvezetőmtől, sem a többi iskolai szoc.munkástól, sem az intézményvezetőtől. Szocmunka folyik és kész. Azt mondjuk talán a dolgozóktól elvárják, hogy történelmi egyház tagja legyen, de tőlem pl. ezt sem kérdezték meg. A keresztény értékrend (azaz a normális emberi értékrend, semmi extra) szerint kell végezni a munkát és viselkedni. A németek egyébként alapvetően nagyon vallásosak, de teljesen kulturáltan, magától értetődően élik ezt meg, nem gondolják ettől különb, jobb, feljebb való embernek magukat. A valódi, normális, alázatos keresztény értékek szerint gondolkodnak és élnek. Annak ellenére, hogy mind a Caritas, mind a Diakonie nagy szociális szolgáltatók Németország szerte, tényleg elsősorban szakmai munka folyik náluk, nem pedig az egyházi kórustagok, presbiteresk, egyéb testvérek mindenáron való (szakmai szempontokat megelőző) alkalmazása.
A sok civil, egyházi szolgáltatónak egyébként megvan az az ismert előnye, hogy sokkal rugalmasabban tudnak reagálni problémákra, nem úgy, mint egy állami, agyonszabályozott intézmény. (Bár a németek alapból tök rugalmasan tudnak reagálni úgy általában bármire.)
Az iskolai szociális munkáról
Annak ellenére, hogy ez (még) nem törvényben előírt kötelező feladat, gyakorlatilag az összes iskolában van iskolai szociális munkás. Ebben az iskolában pl. 15 éve létezik. És a lehető legtermészetesebb dolog a világon, hogy van. Hogy néha Frau Z.E. kikér pár gyereket az óráról. Vagy hogy a gyerekek önként szeretnének lemenni kicsit hozzá beszélgetni. Mert pl. volt egy konfliktusuk, amit tisztázni szeretnének. Vagy valaminek a megszervezésében (korrepetálás, gyakorlati hely, stb.) segítséget igénylegnek. Vagy bemegy néha órára valamilyen játékos foglalozást tartani, vagy csak az osztállyal megbeszélni valamit. Nincs semmi fölösleges kérdezősködés, nem kapcsolódik semmilyen rossz szájíz, firtatva nézés, akármi azért, mert te most épp a Frau Z.E.-nél voltál. Kb. olyan, mintha a titkárságon lettél volna elintézni valamit.
Az iskolai szociális munka ugyanis nemcsak a nehéz esetekkel foglalkozik, hanem minden, a gyerek jólétét érintő kérdéssel. Gyerekek, szülők, tanárok, mindenki mer oda fordulni. Sokszor a legcsip-csupabb ügyekkel. De pont ez a lényeg, hogy még az ici-pici problémát helyben, elérhető módon kezeljék. Ne pedig egy sokkal nagyobb probléma miatt egy külső intézményből menjen ki valaki a családhoz. Mindig is vesszőparipám volt Magyarországon, és az itteni tapasztalatom is ezt támasztotta alá: az iskolai szocmunkát kell erősíteni, nem pedig a gyerekjólétiket. Mert akkor már régen késő, ha a gyejóról beszélünk (ha csak alapellátás is...). Itt az elmúlt fél évben egyetlen eset sem volt, amit jelezni kellett volna a Jugendamt felé. Nem hanyagságból, hanem azért, mert kisebb szinten sikerült megoldást találni. Egyébként is talán 2-3 ügy volt összesen, amiben a Jugendamt valamilyen módon érintett lett volna.
A személyes tapasztalataimról
Most nem is azért, hogy mekkora tapasztalt vén róka vagyok, de csak dolgoztam már jópár évet. Ezek után nem volt könnyű visszakerülni a gyakorlatos szerepébe. Vegyes tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Mivel nem hordozom az önéletrajzomat a homlokomra tetoválva, plusz külföldi is vagyok, az elején még bizonytalanabb nyelvtudással, szerintem sokan nem tudtak mit kezdeni velem. A tanári karban is kb. a fele szerintem kb. félt hozzám szólni, nem vettek komolyan, mintha valami hülye lennék. Egy idő után megtanulja persze az ember lepörgetni, hogy ez tulajdonképpen nem az én bizonyítványom. És nyilván voltak nagyon kedves és segítőkész tanárok is, akik végig egyenértékűen kezeltek (és attól, hogy nem perfektül beszélek, az még nem azt jelenti, hogy hülye vagyok). Az iskolaigazgató is ebbe a csoportba tartozott szerencsére.
A gyerekek elég furcsán néztek rám az elején, hogy ki ez a néni itt az iskolában, aki nem beszél tökéletesen németül, de aztán megszoktak. A házifeladatos csoportban is nem nagyon bíztak bennem az elején, de aztán rájöttek, hogy nyugodtan hívhatnak segítségül, legfeljebb néha megkérdezek egy-egy szót, hogy mit jelent. Mondjuk a gyerekek elfogadása is változó volt. Türelmetlenséget általában a másodgenerációs, migrációs hátterrű gyerekek részéről tapasztaltam. Tehát, akik már itt születtek, két nyelvet beszélnek, ugyanakkor akiknek a szülei tizenpár év után is igencsak törve beszélnek németül. Ezzel most nem azt mondom, hogy minden másodgenerációs ilyen, csak azt, hogy a kevésbé megértőek közülük valók voltak. Az "echte" német gyerekek meg genetikailag kódolva/ nevelve nagyon türelmesek.
Hogy mit tanultam?
Hát jogi dolgokat így is önszorgalomból tanultam, nem a gyakorlatnak köszönhetően. Mi hogy működik, hogy hívják, hová tartozik, stb. Ebben a gyakorlatvezetőm kifejezetten antitálentum volt. Mondjuk szerencsére azért nincsenek olyan óriási különbségek.
Tanultam viszont rugalmasabb gondolkodást, szemléletmódot, reagálást a munkában. Egyfajta emberközelibb szociális munkát. Itt nincs nagy divatja a szakemberként jólmegmondósdinak, jobbantudósdinak. Nem arról van szó, hogy ne lehetne negatív dolgokat visszajelezni, de mégis nem olyan okostojás módon, eltávolodva zajlik az egész. A "Hilfe" szót eleve ritkábban hallani. Helyette sokkal inkább népszerű a "betreuen" (támogat) és a "begleiten" (kísér). Hozzátartozik még, hogy itt elég sokszínű a szolgáltatási paletta. Nem abban merül ki, hogy kétheti egyszer kimegy a családgondozó, és egy órában jól megmondja a tutit. Van olyanfajta segítő szolgáltatás is, hogy kimegy pl. egy olyan "családsegítő", heti több órában, aki pl. segít a háztartást rendbekapni, gyerekre vigyázni, stb. (Az egyéb szakmai részleteknek szerintem szentelek majd egy külön posztot.)
Magabiztosságot. Mert az egy dolog, hogy mi megy magyarul, milyen szakmai ismereteim vannak, itt azért mégis egy idegennyelven kellene boldogulni egy alapvetően kommunikációközpontú szakmában. Ráadásul az elején a német sem ment olyan jól. Szóval ebben mind-mind fejlődtem. Ha jön egy bármilyen szitu, akkor már nem tojom össze magam tőle.
Összességében jó volt ez a gyakorlat arra, hogy megérkezzek ebbe a szakmai és kultúrális közegbe. Kicsit talán sok volt a fél év, sztem egy 3-4 hónap elég lett volna belőle.
