Nem kell megijedni, nem egyedül pattantam nyeregbe. Továbbra sem tudok biciklizni, szép kis mutatvány lenne az. Arról van csupán szó, hogy T. egy évvel ezelőtt örök szerelembe esett a motorozással, így a kezdeti szemezős, udvarlós, egymást kitanulós időszak után a kötődés tartósnak bizonyult, egy éve elválaszthatatlan társak tehát T. és jelenleg egy királykék Honda CB500 típusú motorkerékpár. (T. csak az emberi kapcsolatok tekintetében híve a tartósságnak, gépek esetében nem.)
A nő szemszögéből a férfi motormániája a következőket jelenti:
- motoros képek, cikkek, videók nagy érdeklődéssel való megtekintése
- dicsőítő monológok végighallgatása motorok, motorozás, motoros túrák, motoros életstílus, szabadság, hájvéjtuhell stb. témakörökben
- a motor melletti szinte minden egyes elhaladás alkalmával (értsd: házból kifelé jövet és házba befelé menet) a jármű pontos szemrevételezése, apró, amortizációs karcok megjelenésének aggodalmas tudomásul vétele
- a jármű vezetőjének elérhetetlensége (ergo betegre izgulom magam, mint pl. tavaly is, amikor röpke két órán keresztül vártam a balatonboglári kempingbejáratnál, mert az amúgy is késve indulása miatt sikerült dugóba keverednie, amelyről azonban én ugye nem értesültem, hiába gyarapítottam kb.34-re a nem fogadott hívásainak számát)
- empátia gyakorlása, miszerint milyen sok pénzt elvisz ez a "fránya" motor
- szerény személyem felkészítése, lelkesítése, presszionálása a leendő motoros utas, avagy a motoros maca (M.M.) szerepére.
Közel egy év után elérkezett az első alkalom, amikor ad hoc jelleggel egyszer csak azt mondta, most már felülhetek mögé. Nem vagyok az a bungee-jumping-olós típus, a kihalt úton is megvárom, hogy zöldre váltson a lámpa a zebránál, de a sok duruzsolás megtette azért a hatását, tanulmányoztam is már ezeregy cikket arról hogyan viselkedjen az utas, Máris barátnőm (szintén M.M. és szintén nem tud biciklizni) is ellátott hozzá méltó praktikus jó tanácsokkal, nem volt más hátra, mint előre, elindultunk Villány felé. Mondanom sem kell, a cikkek, tanácsok, instrukciók ellenére is elkezdtem ellent tartani, T. már az első lámpánál szentségelt, ficeregtem is oldalirányba, el is mondtam pár miatyánkot az út alatt. Amikor odaértünk én olyan kétségbeesett voltam, hogy némi pityergés után legszívesebben megnéztem volna a vonatmenetrendet, hogy visszafelé ne kelljen ezt még egyszer végigcsinálnom. Aztán megbeszéltük a hibákat, az első fél óra után értettem meg azt a sok írást, mert most már meg is tapasztaltam, el is követtem azokat a hibákat, aztán következett néhány újabb instrukció,lenyugodtam és elindultunk hazafelé. Sokkal jobban ment, T. meg is dicsért a végén, eltűnőben volt a félelmem.
Eltelt 2-3 hónap, és T. úgy gondolta, igazán megedződtem ezzel az egy alkalommal, irány Pécsről Balatonlellére! Az indulásunkat több szerencsétlen momentum is megelőzte (lelopták a tükröket, lemerült az aksi , töltés után sem akart elindulni, T. jó sokszor feltolta a lejtőn, én szaladgáltam utána és betoltam, stb.), de végül leküzdöttük az elemeket, és 30 fokban, jól beöltözve elindultunk hát. Azt éreztem, hogy nem megy rosszul, mégsem szűnt a halálfélelmem, elgémberedtek a tagjaim, már azt sem éreztem, hogy mit csinálok, a hátsó kapaszkodót úgy szorongattam, csoda, hogy nem maradt a kezemben, a sebességváltásokat, hajtűkanyarokat és körforgalmakat igen nehezen viseltem, a táj szép volt amúgy, meg a nap is sütött, szóval két óra múlva, ismét egy tucat miatyánk elmormolása után végre megérkeztünk Balatonlellére. Miután fröccsöntött műanyagbábuként "leestem" a motorról (alapesetben is muszáj mindig jól kinyújtanom a tagjaimat, itt meg konkrétan nem bírtam kiegyenesíteni a térdeimet), közöltem T.-vel, hogy én bizony többet nem motorozok. Ő meg nem értette, azt hitte, biztos élvezem, mert néhány kisebb hibát leszámítva tök jól ment, és elkeseredett, hogy nem fog belőlem M.M.-t faragni.
A visszaúton már 35 fok volt, és biztos nem emiatt, de elillant belőlem a félelem. Már kevésbé téptem ki a kapaszkodót, kifejezetten élveztem a látványt, a napsütést (látványilag legalább is), sokkal jobban éreztem a kanyarokat, és a legutolsó, Pécs táblán belüli körforgalmat leszámítva én sem éreztem, hogy bénáznék (mondjuk az nagy bénázás volt, kikapcsolt az agyam, nem figyeltem a kanyarodásra, még jó, hogy T. ügyesokos).
Szóval a folyamat tart, haladok az úton (szó szerint) és egyre kevésbé tűnik reménytelennek, hogy M.M. legyek. :)
