Nagyonokos

Jelentem egyébként, hogy rettentően okos és képzett, "szegény kis szosziális" (E.Kishon) lettem. Immáron egyetemi diplomával rendelkezem, amelyet ünnepélyes keretek között a postán vettem át (Márisom segítségével, aki pedig átvette helyettem a TO-n).

Nem voltam már az első diplomaosztómon sem (egy franciaországi utazás vonzóbbnak bizonyult), a másodikra pedig már direkt nem is akartam elmenni. Lehúzás (a 800 Ft-os postaköltség mégiscsak olcsóbb, mint a 6000 Ft-os talárbérlés + útiköltség), meleg van, hosszú, dög unalmas, plusz nem is vagyok annyira nagyon büszke a rettentően piacképes és megbecsült diplomámra (pedig a rektor-dékán-atyaisten fél órán keresztül győzködött volna beszédével).

Az lesz az új hobbim, hogy ha leszek még olyan elmebeteg, hogy tanulásra adom a fejem (és nyilván leszek), akkor nem fogok diplomaosztóra járni.

(Mondjuk a néptánc azért jobb hobbi volt.)

Selyempapír

A rajongótáborom egyik fele (ez egy személyben Kedves Barátunk) ma ismét kifogásolta, hogy az utolsó bejegyzés áprilisi, most pedig már augusztushoz közeledünk. A rajongótáborom másik fele (ez volna Kedvestímea) is hasonlóképp szokott szembesíteni blogügyi restanciámmal. Nos az van, hogy még nem sikerült teljes mértékben kilábalnom a zombiságból (bár egyre nagyobb az esélye, hogy rendes ember lesz belőlem), és ha nem túl eseménydús életemben történik is valami említésre méltó, gyakran gátat szab ihletemnek az illem. Igen, a jólneveltség (bár ezzel anyám vitatkozna), a tapintat (ezzel meg szinte mindenki vitatkozna), hogy ne bomoljon fel a létező összes kapcsolatom a leírtak hatására (most akkor miről is beszélek, ugye?). 

Nem nem arról van szó, hogy rosszat gondolok mindenkiről, de igenis kivétel nélkül mindenkiről gondolok olyanokat, amit viszont - őszinteség ide vagy oda - sosem mernék elmondani neki, pláne nem egy sunyi blogposztban megírni róla. Mert úgyis magára ismerne (vagy a rajongótáborom egyik, illetve másik fele rájuk ismerne, a világ pedig kicsi, mint tudjuk, ugyebár). Mert nyilván muszáj lenne emberekről írni, hiszen nem légüres térben élek egymagam. 

Szóval gondolkodtam ezen sokat, hogy vajon az igazi írók hogy csinálják ezt? Hogy nem veszik össze velük az összes barátjuk, hogy nem hagyja őket ott az összes szerelmük, illetve hogy nem borítják rájuk az asztalt, illetve gyújtják rájuk a házat? Úgy meg nem lehet írni, hogy folyton kozmetikázok, pláne, hogy akkor egy tök snassz történet lesz belőle, mert hát az mégsem túl érdekes, hogy elmentem a boltba és vettem tejet, vagy hogy lecsesztem T-t, hogy miért nem vett tejet. (Mi ugyanis ipari mennyiségű tejet fogyasztunk, de ez jelen gondolatmenet szempontjából nem lényeges információ.)

Szóval tudjatok róla, hogy hallgatásaim közepette ilyen dilemmák is adódnak, ahhoz pedig túl kispolgári vagyok, hogy fittyet hányjak (jut eszembe, mi az a fitty?) emberi kapcsolataimra egy poszt javára.

Férfiak és a technika

Korunk férfija nem kaszál, nem fúr-farag, nem házat épít vagy éppen tetőt fed. Letisztult reál logikáját és gyakorlati jártasságát más módon csillogtatja meg: állandó jelleggel nyomkod valamilyen infokommunikációs kütyüt (főként számítógépet és tapogatós telefont). Térbeli logikáját sem a hagyományos módon kamatoztatja: tájékozódás címén ugyanis szép csillagszemével az utca helyett a gugli mapszon néz körül. Bármilyen új technikai eszköz beszerzését követően, a használati útmutatót sutba vágva, egyből rájön annak kezelésére (míg számomra egy esetleges telefoncsere is hetekig tartó bénázással jár). Mindenhez ért, bármit beüzemel, megszerel, újratelepíti a gépemet, igyekszik engem felzárkóztatni mindenféle újításról (én meg úgy teszek, mintha érteném, hogy miről beszél). Férfiak -ha egymás közt- a nők számára érthetetlen nyelven vitatják, kritizálják és magasztalják létfontosságú szerkentyűiket. (A gugli fordítónak ezúton javaslom a "kütyü" nyelv magyarra fordításának lehetőségét.)

Van azonban a gépeknek egy olyan területe, ami teljesen ismeretlen és érthetetlen a férfiak számára: ezek pedig a háztartási gépek. Képtelenek eligazodni ezen a különösen bonyolult, már-már OKJ-s tanfolyamot megkövetelő területen. Kiemelten nehéz területnek számít a mosógép használata (ez már diplomáért kiált). Órákig képesek ugyanis azon töprengeni, hogy a két alapvető tekerőn vagy gombom (hőfok és programszám) mit is állítsanak be. Hovatovább - akár telefonos segítséget is kérnek nőnemű családtagoktól és ismerősöktől. (Ezt a jelenséget már én is megfigyeltem T.-n, valamint Máris barátnőm is megerősítette Cs.-vel kapcsolatban.) Persze lehet, hogy ha a mezei mosógépen alma logó lenne és MacMosógépnek hívnák, nagyobb kedvvel és önbizalommal kezelnék azt férfi társaink.

Egy másik tündér-édes példa volt T. és a mechanikus húsdaráló esete. T. ugyanis bolognait kívánt vacsorára, és vállalta, hogy önállóan ledarálja hozzá a húst (én eközben lelkesen szakdolgoztam). Amikor már egy fél órája "darált" kezdett gyanús lenni a dolog, majd amikor felhördült, hogy "nemigazmár!" (persze lehet, hogy ezt más, kevésbé publikus szóval fejezte ki), tudtam, hogy ezzel azt akarja kifejezni: szeretné igénybe venni a közönség segítségét (ez lennék én). Fél kilónyi, parizer készítésére is tökéletesen alkalmas húspépet állított elő többszöri átdarálás segítségével, azonban ő mindenáron "kukac" formátumban képzelte el a darált húst. Miután - szerény női személyem javaslatára - megfordította a kést a húsdarálóban, ez a vágya rögvest teljesült.

Szóval a pasik is valahogy úgy vannak a háztartási kütyük megértésével, mint Örkény egyperces novellájában (Sokszor a legbonyolultabb dolgokban is...): mindig a legegyértelműbb a legnehezebb. De kedves Fiúk, ne keressétek a csavart, ez nem beugratós matek feladat. :)

Dicsőítő poszt Lustanyunak - Újraélesztő!

Lustanyu - ha csak rövid időre is, de - visszatért!!! Ez volt a kedvenc blogom, imádtam Kata stílusát, ősanyamentességét, aha-élményes posztjait. Azt, hogy az anyaságot nem rózsaszín púderfelhőként festette le. Megértette sok nővel, hogy egy anya pont attól lesz hiteles, ha egyszerű, hétköznapi ember. Nagy missziónak tartom ezt, ezúton javaslom, hogy adja ki az eddigi írásait - a szórakoztatás mellett terápiás céllal is. Sok bizonytalan, (szerintem rettenetesen káros) gyermeknevelésről szóló könyvekbe és gyakorikérdések.hu-ba görcsösen kapaszkodó anyuka és csemete lélegezne fel szerethető tökéletlenségének normalitását illetően. 

Ezer éve nem írtam már a blogra, sajnos észrevétlenül kóc és kender került szürkeállományom helyére. Ennek egyik oka például Lustanyu, mint fontos ihletforrásom hiánya (nyár óta nem ír sajnos). A többi ok pedig az inspiráló szellemi közegem hiánya: a gimis csajos bandám, az én régi és örök Uránvárosom (különösen Kedvestímeám), a tánc - vagyis minden olyan, ami nem a szürke hétköznapok mókuskerekéről  szól. Be kell vallanom ugyanis, hogy a hármas villamos, a zombik, az elevenen rothadó hajléktalanok, a lehetetlen munkaidő, a szakdolgozatírás, a kezdődő jégkorszak, valamint közeli kispajtások és szellemi társak hiányában fikarcnyi olyan elvonatkoztatott gondolat sem született meg mélabús fejemben, amelyet érdemes lett volna blogra vetni. Bár valamelyest már megszoktam itt, fészkesfővárosunkban, azért a hangulathőmérőmből még közel sem robban ki a higany. 

Szóval visszatérve Lustanyuhoz: nyár óta nem ír, munkahelyi okokra hivatkozva (amit egyébként meg tudok érteni). Egy ideig még visszajártam a blogjára olvasgatni, fetrengveröhögni, aztán sajnos inaktiválta az oldalát. Pont tegnap jutott eszembe megint, hogy rákeresek, de "csak" a régi nlc-s blogját találtam meg (ahol kezdte annak idején), az újabb blogspot-os oldal már sajnos nem volt elérhető. Szemezgettem azért a régi posztok közül, átkoztam is magam, amiért nem mentettem le a blogot teljes egészében. Aztán ma rákattintok a facebook üzenőfalamra és mit látok? Új poszt Lustanyutól! Komolyan mondom, először azt hittem, hogy káprázik a szemem! És nem! És máris ihletet kaptam egy új bejegyzéshez, melyet ezúton olvasol - dicsőítő poszt Lustanyunak, plusz önmagam feltámadásának első stációja.

Köszi, Lustanyu! 

Férfiként

"Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad." (J.A.)

Mert a férfinak menni kell, világot látni, meghódítani. Érezni, látni, levegővel magába szívni. Legyen koszos, kényelmetlen, zord, testet és lelket gyötrő, embert próbáló. És gondolkodtasson, este megfáradtan sört ihasson, hogy aztán a világot megválthassa. Átéli, megcsinálja, elraktározza, egyszer majd elmeséli. Neki produktivitás kell, de nem csak az utódokban. Neki tisztelet kell, de nem csak a nő szemében. Saját magának is a saját magáéban. Ha nincs háború, hát teremt - magának - megvívni valót. Neki nem nosztalgia kell, hanem történelem - elmúlt és eljövendő. Írni és élni is akarja, nem csak tudni. A nő életet ad, a férfi pedig mindazt adja, ami maga az élet. A férfinak bizonyítania kell, hogy még mindig van teremtő ereje, hogy a fű kinő, de marad talán egy fa is - gyökér, gyümölcs, védelmező árnyék.